Több mint filmdal

Mert először Martin Scorsese 1974-es alkotásában, az Alice már nem lakik itt című moziban csendült fel a dallam, ám nem az akkor még csak tizenegy esztendős ­Whitney Houston tolmácsolásában.

A számot a szerzője adta elő. Dolly Parton, akit máig a countryzene koronázatlan királynőjeként tisztelnek az Egyesült Államokban – pedig a trónra vágyók mezőnye mindig is hallatlanul erős volt és acélos most is –, 1972-ben komponálta, majd 1974-ben énekelte lemezre a nevezetes nótát, amely olyan sikert aratott, hogy nyolc évvel később is helyet kapott egy filmben. Akkor Colin Higgins rendezőnek A legjobb bordélyház Texasban című vígjátékában került elő, már csak azért is, mert Burt Reynolds oldalán a napjainkban hetven- – akkor harminchat – éves Parton alakította a főszerepet. A legjobb bordély eredetileg Broadway-musical volt (akár a Hello, Dolly!), s az 1978 júniusában tartott premiertől – csekélység – 1584 alkalommal adták elő első nekifutásra.

Hogy az I Will Alwayst Whitney Houston minden idők leghíresebb dalainak egyikévé tette, abban múlhatatlan szerepet játszott a „bodyguardja". Eleinte szó sem esett arról ugyanis, hogy ez a szám a Több mint testőr filmzenéi közé kerül, de a muzikális Kevin Costner „védence" figyelmébe ajánlotta Parton örökbecsű szerzeményét. A farkasokkal táncoló, azóta country rock-bandát alapító színésznek jó ízlése volt: a repertoárba vétel azzal járt, hogy az 1992-es feldolgozás tizennégy héten keresztül állt az élen a Billboard amerikai magazin slágerlistáján. Novemberben jutott a topra, és még ilyenkor, február vége felé is őrizte első helyét.

A USA Today kifinomult kritikusa ráérzett, amikor „az utóbbi negyedszázad huszonöt legemlékezetesebb filmjének egyikévé" nyilvánította a Testőrt, mert a mozi több mint 400 millió dollár tiszta bevételt hozott, a zenéjéből készült nagylemez pedig – összesen hat olyan dallal, amelyet Houston énekelt – mindmáig a huszonkettedik a minden idők legnagyobb példányszámban eladott amerikai albumait ­tartalmazó listán. A nagylemezből (CD-ből) 45 millió kelt el szerte a világon, és 1993-ban egyetlen lemezből sem adtak el többet az Egyesült Államokban.

Ezekkel a kereskedelmi adatokkal feltehetően Elvis Presley sem konkurálhatott volna; mindenesetre ő volt az első, aki adaptálni próbálta a számot. Ám a countrylistát huszonhat – a hetvenes években tizenkét – különböző szerzeménnyel vezető Dolly Parton nem akarta, hogy az abban a dekádban bizony már lassuló „király" is elénekelje a dalt. (Talán másként határoz, ha tudja: Elvis 1977-ben meghal.) Így Linda Ronstadt, a Partonhoz hasonló – tizenegy Grammy-díjat számláló – countrysztár dolgozta fel először a kompozíciót Prisoner in Disguise (Fogoly álruhában) című 1975-ös nagylemezén, de még a korabeli albumok amerikai rangsorában a negyedik helyen jegyzett korongon sem keltett akkora feltűnést vele, mint Whitney Houston 1992 novemberé­ben. Nagy kár, hogy a káprázatos hangú és egyébként is sokakat lebilincselő transzformer húsz évvel később már nem volt az élők sorában: 2012 februárjában – miután szervezete nem bírta el a gyógyszerek és az alkohol gyilkos kombinációját – negyvenkilenc esztendős korában elhunyt.

Dolly Parton állítólag nehezen viselte, hogy utóda-vetélytársnője 170 millió lemezt adott el, miközben tőle „csak" 100 milliót vásároltak sokkal hosszabb pályafutása alatt. Ellenben egyenesen összeomlott, amikor vetélytársnője temetésén meghallotta az I Will Alwayst Houston már csak felvételről felidézett, nagy ívű előadásában. Majd azt rebegte:

„Whitney, I will always love you."