Egy talpraesett, határozott nőé, aki apja gyorsíróiskoláját vezeti, esténként „Gyuláék” (Ortutay) és „Pistáék” (Vas) szaladnak át vendégségbe, vagy „Margit” (Kovács) szalad le a negyedik emeletről, és csak utána, félálomban jegyzi föl határidőnaplójába gyorsírással az aznapi eseményeket.
Így, szinte bagatell mindennapiságokból képződik a sűrűsödő történelmi levegő, amelyben az induló költői karrier elé máris mázsás akadályok gördülnek (előbb a kiadás nehézségei, utóbb a betiltás, egészen a könyvégetésig), és persze gond a megélhetés is, leginkább Fanni keres.
|
Gyarmati Fanni 2012. szeptember 4-én
Kallos Bea / MTI |
De aztán nagyobb gondok jönnek: a zsidókkal kapcsolatos törvények és rendelkezések már jóval a német megszállás előtt ellehetetlenítették a zsidók életét. És ugyan mind Radnóti, mind Gyarmati Fanni asszimiláns családba született, meg is keresztelkedtek együtt (a költő születésnapján, 1943. május 2-án Sík Sándor keresztelte őket), az üldöztetés idején ez már nem segített, igaz, nem is ezért, hanem meggyőződésből tették.
„A napló gyorsírással készült, és évtizedekkel később maga Gyarmati Fanni gépelte le. Már régen ismertük egymást, amikor egy szekrény átrendezésekor rátaláltam a naplóra és a levelezésükre, de a leveleket csak egy évvel később, a naplót pedig két év múlva olvashattam el. Egy fiatal nő fejlődésregénye ez, melyben a kezdeti rövid és rossz mondatok után egyre jobb stílusban, egyre összeszedettebben rögzítette az aznapokat. Mindent. Nemcsak a kapcsolatukat és az eseményeket, hanem a pillanatnyi reakcióját, érzelmeit is. Nem reflektál, nem értelmez – hiszen tényleg nem az utókornak írt, hanem talán azt képzelte, hogy közös öregkorukban az akkor már méltán nagy költő fiatalkorának eseményeit és a történelmi borzalmakat jó lesz pontosan felidézni, és ebben segíthet ez a tíz határidőnapló.”
Egy huszonhárom éves fiatal nő kezdte írni a bejegyzéseket. Harmincnégy volt, amikor befejezte –Radnóti exhumálása és újratemetése az utolsó, ’46-os év krónikájának része (a ’44-es napló a Holmi augusztusi, a ’46-os a szeptemberi számban olvasható); micsoda rémes alkudozás, míg eldöntik, megérdemli-e „Mik” a fővárosi sírhelyet. Szinte szenvtelen a napló hangvétele ekkor, bár érződik a lefojtott feszültség. És Gyarmati Fanni a kezébe kapja fiatalon megölt férjének, a nagy-nagy költőnek – akit később magas talapzatra állít az irodalomtörténet, jó messze tőlünk, és tán most van némi esélyünk rá, hogy ismét emberközelbe kerüljünk vele – az akaratlan, mégis gondosan akart hagyatékát.
„A szoba tele lett ezzel a síri szaggal. A papírok közt az én fényképem is, magyar állampolgársági írás, születési bizonyítvány, levlapjaim. A noteszben két fénykép: anyja képe, az én kilencéves kori fényképem a Levél a hitveshez vers mellett, és egy kis imám, amit valamikor egy szeptemberi dátummal írtam róla, nem emlékszem, pontosan mikor.”
Szerelmi történet is, igen, erősíti meg Ferencz Győző, és egy hosszú életet élt asszony 102 évének egytized része.
A napló utolsó lapja: 1946. szeptember 9.
Féltékeny vagyok barátaimra, és érzékeny. Begubózom a szenvedésbe. Alkonyatig cigarettázom, mélyen, felnőttesen az ablakban, és csorog a könnyem. Sietek lefeküdni, csak Margitom rohan le aggódva, miért nem jövök vacsorázni. Ilyenkor idegességemben egymás után rágcsálom a vajas kenyereket és mindent, ami itthon adódik, nem vagyok tehát éhes. Belefojtom magam egy jelentéktelen, szellemeskedő Paul Morand-regénybe, amit már régen elkezdtem, aztán abbahagytam.
Emlék, varázslat
Jól el van találva ez a cím, „Radnóti és korunk", tehát nem az ő kora, hanem a miénk, ülünk kortársakként az Urániában, a Zsidó Nyári Fesztivál egyik első eseményén, irodalmi est, ki jár még ilyesmire, talán ez a telt háznyi ember, meg aki még kimaradt (nem maradt végleg le az sem, hiszen lesz még ebből előadás), az apropó kézenfekvő és rémes, hetven éve halt meg ez a fiatalember, aki fölvetett fejjel szép szabályos profilját mutatja felénk, na, őt lőtte tarkón egy bizonyos Tálas András magánszorgalmú kutya parancsára valaki, aztán Tálast, a háborús bűnöst kivégezték,majd díszsírhelyet kapott nemrégiben mint a kommunizmus áldozata, de szobra egyelőre nincsen, szóval tényleg „sárral kevert vér" száradt Radnóti fülén, ahogy megverselte, és nem, nem azért, mert vátesz lett volna, hanem mert nem volt nehéz előre látni, mi fog történni; valahogy így görög előre ez az este is, amelyet Ferencz Győző, a méltán bestseller Radnóti-monográfia szerzője állított össze, látni-sejteni lehet, hogy mi jön, pedig a végéről indul, a boncolási jegyzőkönyvet olvassa szárazon Mácsai Pál, és Gyarmati Fanni naplóját idézi Fullajtár Andrea, ahogy megnézi a már bomló holttestet és nem tud undorodni, csak reménykedik, hátha mégsem ő, hiszen hogy is lehetne fölismerni valakit egy lábszárcsontról meg egy szétfoszlott piros pulóverről, de mire itt tartunk, már hasít Dés László szaxofonja, azok a bizonyos telt és drámai dallamok, innen megyünk vissza egy történet elejére, oda, amikor 1931-ben kitették a zsidókat a szegedi egyetemről, '31-ben, amikor még egyáltalán nem csapott le a nagy német sas a szegény Gábriel arkangyalra, vagyis derék, kétkezi hungaristák buzgólkodtak, akárcsak tavaly a budapesti bölcsészkaron, amikor a tanárok névtáblája mellé odamatricázták, hogy zsidó, itt kicsit idegessé válik Dés András keze alatt a dob meg a cin, morog és nyikkan, pedig boldog fiatal szerelmeseket látunk, amint fekszenek a fűben, talán egy strandon, az Újmódi pásztorok énekét már elkobozták, Fanni fájdalmas naplóbejegyzése Fullajtár gyöngéd, mondhatni, lírai hangján, aztán amikor kicsit később a Nem tudhatom című verset mondja, már dühös és a mából beszél, övé itt a hely, a magyar költőé, aki tudja, hol lakott Vörösmarty Mihály; milyen érdekes, hogy Mácsai, aki szavalni nem tud, csak verset beszélni, valahogy szelídebb, magamegadóbb, ezért aztán a tragikus hangot Lukács Miklós hozza be a cimbalommal, meg Dés szaxofonja szól úgy, mint a sípoló lélegzet, a Hetedik ecloga életkép a nem emberi életről, kapaszkodás az emberi élet emlékébe, és aki először hallja, az rögtön el is felejti annak a bizonyos Horváth Bélának a nevét, aki a Vigíliában alapozta meg az új irodalmi kánont 1942-ben, először is kisöpörte a nem oda valót, költőcske volt maga is, hiába, ha ezek a költőcskék belekapaszkodnak a hatalom nagylábujjába, azonnal cserélni kezdik a kánont, a nevüket sem tudjuk ma már, a betiltott költők könyvei máglyán égnek, de ez a Radnóti-kötet, amit a vetítővásznon látunk égni, ez tavalyi rögvalóság, éljen Hitler, fejezi be frappáns eszmefuttatását Nyírő József, a legújabb kánon egyik oszlopa, majd a deportálásról a két színész mellett a dobok beszélnek, sosem tudtam, hogy a dob zenél, dallamot ad, szemrehányót, mint Fanni levele 1969-ben Ortutaynak, amiben elmondja, hogy senki nem bújtatta el az ő szép szerelmét, aki pedig nem akart meghalni, élni akart, vele méghozzá; hát Tersánszky Józsi Jenő nem ilyen szelíd, ő bizony elátkozza a német nácikat meg a magyar nácikat, van mit töprengenünk hazafelé ezen a holokauszt-évfordulón, mert még mindig nem véd sem emlék, sem varázslat, hiába mosolyog ránk szélesen ez a fiatalember, aki már hetven éve halott.
