galéria megtekintése

Tilos a tovaris!

Az írás a Népszabadság
2015. 09. 26. számában
jelent meg.

Ungváry Krisztián
Népszabadság

Ez a kötet a magyar levéltáros szakma nagy teljesítménye. Huszonnégy magyarországi levéltár anyagából válogatták, s ennek is köszönhető, hogy reprezentatív képet nyújt az eseményekről.

Nem mindenki vélekedik így. A Krausz Tamásnak az Eszmélet 2015-ös nyári számában megjelent recenziója által reprezentált álláspont szerint „kurzuskötetről” van szó, ami „tudományos botrány” és a szakma elárulása. Bizonyára minden történelmi munka értékelhető abból a szempontból is, hogy azt különböző politikai erők miként használhatják fel.

Szovjet katonák masíroznak az Üllői úton
Szovjet katonák masíroznak az Üllői úton
Forrás: fortepan.hu

Érdemes azonban előbb egyet visszalépni és azt vizsgálni, hogy a munka mint olyan, megfelel-e a szakszerűség követelményeinek, a történetírás és a forrásközlés szabályainak, és szakmailag kiegyensúlyozottnak tekinthető-e? Ha ezeknek a kritériumoknak megfelel, akkor a politikai felhasználásáért a felelősség nem a szerzőt, hanem a felhasználót terheli.

 

Ablonczy Balázs Teleki Pálról, Romsics Ignác Bethlen Istvánról vagy Thomas Sakmyster Horthy Miklósról írt monográfiájából például kiragadhatóak olyan részletek, amelyek egyes bal- vagy jobboldali ideológusok számára legitimáló erővel bírhatnak, de minden felelős ember számára nyilvánvaló, hogy ezen művek szerzőiről nem feltételezhetnek aktuálpolitikai motivációt.

Egyetlen történeti munka sem születik légüres térben. Fogadtatását meghatározza a politikai és társadalmi közeg, amelyben megjelenik. A szerzők általában akkor is a mának készítik a múltról szóló elemzéseiket, ha vizsgálatuk tárgya évezredek homályába vész. Ez fokozottan igaz egy olyan kötetre, amely 70 évvel ezelőtti eseményeket vizsgál, ráadásul olyan kérdésekre helyezi a hangsúlyt, amelyek bal- és jobboldalon egyaránt identitásképző erővel hatnak.

Egyesek feltételezhetik, hogy a „Törvényes” megszállás-kötet egyfajta levéltári háború része, úgymond kormányzati reakció arra a kötetre, amely 2013-ban jelent meg a magyar megszálló csapatok háborús bűncselekményeiről. Elvileg ez a gyanú megalapozott is lehetne, mert a második világháború egyfajta folytatását jelentő „levéltári háború” nem ismeretlen jelenség.

Már 1939–1941 között is volt erre példa, amikor a német fél igyekezett ellenfeleit kompromittáló – egyébként valós, csak összefüggéseikből kiragadott – dokumentumokat nyilvánosságra hozni.

Ennek jegyében jelentette meg a német Külügyi Hivatal a Lengyelországban zsákmányolt iratok egy részét. A szovjet tömb országaiban a hidegháború idején és azután is folytatódott ez a gyakorlat, sőt Oroszországban mind a mai napig jellemző, hogy a levéltárak zártságát szelektív és manipulált „forráskötetekkel” próbálják elfedni. A magyar megszállókról írt kötettel összehasonlítva azonban nyilvánvaló, hogy a „Törvényes” megszállás esetében erről nem lehet szó. Már csak azért sem, mert utóbbi fókuszában nem kizárólag az atrocitások állnak.

Igen jelentős teret kapnak a mindennapi élet kérdései, és szerepelnek pozitív példák is a szovjet hadsereg viselkedésére. A magyar megszállókról írt munkában ilyen differenciált megközelítést hiába keresnénk. A kötet megszületése ettől a „levéltári háborútól” teljesen független. Az ugyanis eddig kellően fel nem tárt kérdéseket világít meg, ami akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a kérdéses korszak dokumentumaiból már több forrásközlés is történt. Ezek sorsa is mutatja a kérdés bonyolultságát.

A Kádár-rendszerben volt olyan dokumentum-összeállítás, amit betiltottak, volt, amelyet inkább pincében rohasztottak el, semhogy nyilvánosságot lásson. Előbbi sorsra jutott Karsai Elek–Somlyai Magda Sorsforduló című, 1970-ben kiadott dokumentumválogatása, az utóbbi történt Karsai Elek Vádirat a nácizmus ellen című háromkötetes forrásközlésével. 1990 után a levéltárak szabad kutathatósága újabb és immár politikai cenzúrától mentes forráspublikációk megjelenését tette lehetővé.

E sorok szerzője az Osiris Nemzet és Emlékezet sorozatában adta közre a második világháború magyar szempontból legfontosabb dokumentumait. Ennek ellenére bátran mondhatjuk, hogy az L. Balogh Béni szerkesztésében megjelent kötet

új, fontos és hiánypótló.

A szerkesztő már-már szemérmesen fogalmaz, amikor azt írja, hogy „A Magyarországra bevonult jelentős számú szovjet haderő tevékenysége ugyanis szinte minden család életére kihatott.”

Ez a „kihatás”, aminek következményei még ma is heves érzelmeket váltanak ki az érintettekben és utódaikban, a legteljesebb mértékben indokolja, hogy a szovjet megszállásról külön dokumentumválogatás jelenjen meg. A szerkesztő megtehette volna, hogy már kiadott, de nehezen elérhető dokumentumokat is újraközöl. Nagyon helyesen azonban nem ezt az olcsó utat választotta, holott ha gyorsan felhasználható és politikailag egyértelműen értékelhető munkát kívántak volna létrehozni, akkor ez lett volna a legkényelmesebb. A dokumentumok közlésének feltétele az volt, hogy itt és most jelenjen meg először nyomtatásban.

A kötet 46 oldalas, 195 lábjegyzettel ellátott, igen alapos bevezető tanulmánnyal helyezi tágabb összefüggésekbe a közölt iratokat. Ebben nem csak egybecsengő értelmezések jelennek meg, a szerkesztő kitér az egymással vitatkozó álláspontokra is. Egyetlen hiányérzetem van csak ezzel kapcsolatban:

sehol sem magyarázzák el az olvasónak, hogy a címben szereplő „törvényes” kifejezés miért áll idézőjelben.

A bevezető tanulmány pontosan leírja, hogy a Szovjetunió második világháborús szereplése nem szűkíthető le az ártatlan áldozatéra, és azt is megtudjuk, hogy Sztálinnak milyen szovjetizálási tervei voltak Magyarország vonatkozásában. Ez azonban szerintem nem elég arra, hogy az olvasó megértse az idézőjel célját. Az ugyanis több dolgot jelenthet: elsősorban azt, hogy valójában a Szovjetunió megszállási politikája nem volt törvényes, de azt is, mintha a megszállásnak létezett volna törvényesebb változata annál, mint ami megvalósult.

Őrök az Erzsébet híd pesti hídfőjénél
Őrök az Erzsébet híd pesti hídfőjénél
Fotó: fortepan.hu

Az első felvetést tévesnek tartom, mert egy háborúban hadviselő felek között nem törvény, hanem erő kérdése, hogy ki kit száll meg.

A Vörös Hadsereg magyarországi jelenléte akkor sem volt törvénytelen, ha működését törvénytelenségek és atrocitások elképesztő tömege kísérte. A második értelmezés elfogadható, mert az említett törvénytelenségek és atrocitások nem szükséges velejárói egy ellenséges ország megszállásának.

A nyugati szövetségesek németországi megszálló politikája sem volt problémamentes, de összehasonlítva a Szovjetunióéval a különbség teljesen nyilvánvaló.

Előbbiek vezetői nem kívántak erőszakkal ráerőltetni a legyőzöttekre egy számukra teljesen idegen és gyökértelen politikai rendszert. Egyáltalán nem kívánták fizikailag vagy politikailag megsemmisíteni a társadalmi elitet. Hadseregeik követtek el atrocitásokat, de azok zömmel egyéni túlkapások és nem felülről kiadott bűnöző parancsok következményei voltak. Ezzel szemben Sztálin saját politikai rendszerét exportálni kívánta, esetenként nem riadt vissza a feleslegesnek tekintett társadalmi elit legyilkolásától (leginkább Bulgáriában és Romániában).

A Vörös Hadsereg következményeiben talán legszörnyűbb magyarországi bűncselekményeit, a tömegeket érintő elhurcolásokat központi felső parancsra hajtották végre. Emellett nem elhanyagolható az a kulturális sokkhatás sem, ami az ázsiai mentalitás és az európai civilizáció közötti találkozás eredménye volt. Szerencsés döntés, hogy a a dokumentumokat nem időrend, hanem tematika szerint rendezték. Az időrendi elv sok gondot vetett volna fel, mivel az ország területén 1944. augusztusától 1945 áprilisáig tartottak a harcok: ez pedig azt jelenti, hogy ugyanazok a témák ismétlődtek volna a kötet elején, közepén és végén is.

Véleményem szerint a „mikor történt” kérdése kevésbé érdekes, mint a „hogyan történt”, különösen akkor, amikor a tárgyalt eseménysor valójában csupán néhány hónapot ölel fel.

A szovjet hadsereg Magyarországon elképesztő bűncselekményeket követett el, ami különösen szembeszökő annak fényében, hogy itt semmilyen partizánmozgalom sem létezett, ami indokolta volna a kemény kéz politikáját. Ez a kötet a bűncselekmények legtöbb fajtájára hoz példákat.

Csak egy viszonylag ritka típusú atrocitás, a lakosság tömeges meggyilkolása hiányzik a dokumentumok közül, holott például Olaszfaluban 32 ártatlan civilt mészároltak le szovjet katonák. Ám nem biztos, hogy ez a hiány baj. Anélkül, hogy a szörnyűségek jelentőségét kisebbíteni kívánnám, jeleznem kell, hogy hetven évvel a háború után nem biztos, hogy célszerű lenne egy újabb szenvedéstörténet megírása. A kötet szerkesztője jó érzékkel kerülte ki ezt a veszélyt, és ehelyett a szembenézésre alkalmas válogatást állított össze.

Szerepelnek ebben olyan dokumentumok is, amelyek arról tanúskodnak, hogy egy egyszerű szabó hogyan mentette meg a felrobbantástól az egyik hidat, olyanok, amelyek szovjet katonák és magyar nők házasságairól és azok felbontásának problémáiról szólnak, előbukkannak a zabrálásokban is részt vevő magyar polgártársak, s magyarok feljelentései magyarok ellen, és több helyen szóba kerül az újra fellángoló antiszemitizmus is. Tehát teljes képet kapunk.

Egy dokumentum sokszor többet árul el írójáról, mint az abban leírt eseményről. Példa erre, amikor a megerőszakolások kapcsán egy balassagyarmati orvos képes leírni, hogy „nemzetgazdasági szempontból” kívánatos volna a művi vetélések megtiltása, mert fontosabb, hogy „fajtánk – ha ilyen nemkívánatos módon is – de szaporodjon”.

Az atrocitásokról szóló fejezet példa arra, hogyan lehet ezt a nehéz témát tisztességesen bemutatni. Elképzelhető lett volna olyan összeállítás, amely csak a sértettek irányából közelíti meg a kérdést (Krausz Tamás és Varga Éva Mária a magyar megszálló csapatokról írt monográfiájában ezt az utat választotta). Itt azonban a kommunista párt felső vezetésétől a korabeli közigazgatás szovjet parancsnokságokhoz intézett átiratain keresztül a magyar hatóságok belső iratforgalmáig mindenféle dokumentum szerepel.

Szovjetek utcai harcban
Szovjetek utcai harcban
Forrás: fortepan.hu 

A kései olvasónak bizonyos iratok már-már groteszkül hatnak. Példa erre Miskolc polgármesterének határozata a Vörös Hadsereg tagjainak megszólításáról, amelyben elrendeli, hogy a „tovaris” kifejezést tilos használni, helyette a „goszpodin” (úr) jelzővel szólíthatók csak meg a szovjet katonák. A határozat mögött nyilván a szovjet városparancsnok utasítása állt. Az is nyilvánvaló, hogy a magyar lakosság egy része – ebben az esetben a szocialista nézeteiket megélő munkások – igyekezett elnyerni a megszállók rokonszenvét.

Az a kötet fontos hozzájárulás egy vitatott korszak feldolgozásához. Haszonnal forgathatja mindenki, aki nem csak fekete-fehér válaszokat kíván kapni arról az eseménysorról, mely egykoron minden magyar család életét felkavarta.

„Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között Szerk.: L. Balogh Béni, Magyar Nemzeti Levéltár, 2015, 568 o.

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.