„Tessék ezt a mai hatalmat leváltani, aztán majd meglátjuk”

– Talán épp a mérték és a helyes arány jellemzi a legjobban a műveit, hiszen az egyik legfegyelmezettebb vagy leghiggadtabb kortárs írónk, ami a kényes témák feldolgozása szempontjából nem rossz­ tulajdonság. Miként éli meg mindazt, hogy a legújabb törekvések a lektűr, a könnyedebb műfaj felé próbálják eltolni az irodalmat?

– Őszintén szólva, hirtelen nem is tudom, mely törekvésekre és eltolódásokra kéne konkrétan gondolnom. Virágozzék száz lektűr is, ha színvonalas, állítólag nem csinál bajt, olvasókedvet támaszthat fel az is. Hogy komolyabb irodalmak is megpróbálkoznak a könnyedebb hangvétellel? Ezt önmagában nem tartanám veszélyesnek, kíváncsian várom. Arról nem is beszélve, mennyire imádom azoknak a kollégáimnak a munkáit, akiknek humoruk van – Parti Nagy, Esterházy, Spiró, Darvasi, Garaczi vagy Németh Gábor jut eszembe.

– Említette, hogy nem annyira felvilágosítói, hanem regényírói szempontjai voltak a történet kapcsán. Sántha József a Természetes fény című nagyregényéről írva „roppant elegáns és objektív mércével kutakodó dokumentaristának” nevezi a szerzőt, akinek „szépírói törekvéseit, a regényesség oldottságát egyre inkább felülírja az igazság kibeszélésének ellentmondást nem tűrő, erkölcsi kényszere”. Egyetért ezzel?

– Kritikusom így látja – biztosan oka van rá, hogy miért –, de én tudatosan nem arra törekszem, hogy az igazság kibeszélésének egy ilyesfajta kényszere vezéreljen írás közben. Inkább az általam választott irodalmi megformálás velejárójának, semmint erkölcsi parancsnak tekintem például a rosszul leplezett bűnjelek feltárását – ám ezt is rengeteg kétség kíséri, hiszen mi is az az igazság, ugye. Úgyhogy – ha sikerül, ha kevésbé – én továbbra is a regényszerűség számomra követhető újabb formáit keresem, még olyan esetben is, ha a történet alapjául ennyire konkrét, dokumentálható eseménysor szolgál, mint ezé a pogromé.

– A Jadviga párnája után megint egy nő áll a regény középpontjában: a felbujtóként kezelt Hadnagy Sándor felesége. Miért pont őt választotta a történet elbeszélőjének?

– Nőt választani – hátha szerencsével kecsegtet. Állítottam én középpontba nőt máskor is, például Adler Violát, Weiner Jankát vagy Semetka Máriát, sőt az egyik elbeszélői szerepet is birtokolta Roszkos Erka nevű hősnőm a Milota című regényben, de kizárólagos én-elbeszélői helyzetbe kétségtelenül ez a Csóka Mária, Hadnagy tanár felesége került. Hasznosnak látszott ez a fajta kívül is-belül is pozíció, és érdekelt az ő ártatlan-bűnös férje iránti elfogultsága, amely persze leplezhetetlen. Kíváncsi voltam továbbá női nézőszögére, illetve tapasztalataira, miközben azt feltételeztem, hogy a szereplők közül ő képes a legsokoldalúbb megfigyelésekre és ezek megfogalmazására.

– A női nézőszög már azért is fontos, mert a pogrom elkövetői között nagyon sok az asszony, akik később is büszkén vállalják a szerepüket. Ők voltak a legvédtelenebbek a propagandával szemben? Vagy ezzel csak felmentenénk őket?

– Hát hogy ez büszkeség vagy ostoba ragaszkodás egy „jogosnak” vélt indulat „kiváltó okához”, azt nem tudom. Arról is csak találgathatnék, hogy a vérvádrémhírekre való mélységesen sötét fogékonyság tényleg a nők körében volt-e gyakoribb – avagy inkább arra a híresztelésre ugrottak ezek a nők, hogy a szándékosan árdrágító feketézés a zsidóknál valami fajilag meghatározott hajlam volna. Arról nem is beszélve, hogy a regényem asszonybandái – élükön a Radai Etel nevű elég érdekes előéletű nővel – nem biztos, hogy megfeleltethetők a hajdani kunmadarasi lincselő asszonyoknak, akiket valóban nagy számban ültettek aztán a vádlottak padjára. Annyi talán igaz – ám ez sem lehet oka valami felmentésnek –, hogy hagyományosan a nők dolga volt gondoskodni a napi betevőről, így ők reagálták le rögtön – olykor, mint látjuk, a legszörnyűbb módon –, ha ez nem sikerült nekik.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

– Igen baljós a regény légköre, ’46 tavasza: infláció, áruhiány, miközben indulatokat gerjesztő rémhírek terjednek. A visszatérő zsidókat a bosszúvágy fűti, a magyarokat pedig a frusztráció: nem elég, hogy visszajöttek, de megint nekik jön ki a lépés. Kész csoda, hogy nem robbantak ki máshol is pogromok. Mennyire volt általános ez a fenyegető, robbanásközeli hangulat?

– A zsidóságnak az a vágya, hogy a vele szemben elkövetett jóvátehetetlen bűnöket beismerjék, és hogy megkövessék őket, erősebb lehetett – tevőleges bosszúvágyról kevésbé beszélhetünk. És az sem biztos, hogy a többség úgy látta, hogy „megint nekik jön ki a lépés”, mármint hogy a zsidóknak. Hiszen a legtöbb túlélő elég nehezen vergődhetett irigyelni való helyzetbe. Úgyhogy én mégiscsak azon döbbentem meg inkább, amikor erről először olvastam – igaz, még fiatal voltam –, hogy egyáltalán hogyan kerülhetett sor pogromra a vészkorszak után. És erre ma sincsen válaszom. A szakirodalom számos vidéki települést, sőt fővárosi esetet felsorol, ahol ’45-ben, ’46-ban antiszemita indulatok, sőt középkorias vérvádhistóriák támadtak fel – visszataszító jelenetek zajlottak le például Szolnokon is –, de véres lincseléssé Kunmadarason és Miskolcon fajultak az események.

– Már-már az is felmerül az olvasóban, hogy idejében jött a faji konfliktusokat erőszakosan félresöprő vagy elfojtó kommunizmus, hiszen e nélkül egymásnak esett volna az ország. Mi erről a véleménye?

– Ennyire pesszimistán azért nem szeretnék állást foglalni egy „mi lett volna, ha” kérdésben sem. Az önismeretükbe, történelmi bűneik feltárásába komolyabb munkát fektető, szerencsésebb népek többségének azért mégiscsak sikerült megelőznie, hogy „faji konfliktusaik” polgárháborúkba torkolljanak a II. világháború után. És ehhez nem volt szükségük kommunista vagy egyéb színezetű diktatúrára sem. Engem ez még manapság vagy a jövőre nézve is el tud tölteni olykor némi bizakodással.

– Jellemző, hogy az újságokban olvasható változat esik a legmesszebb az igazságtól a kunmadarasi eseményeket illetően. Mintha ekkor kezdődne az a még ma is élő gyanú, hogy mindennek szabad itt hinni, csak a hivatalos verziónak, az írott szónak nem. Íróként milyen volt szembesülnie ezzel?

– Igen, ez egyfelől eléggé lesújtó élmény volt számomra is. Pedig akkor még úgynevezett „sajtószabadság” volt, és számos párthoz közel álló sajtótermék is létezett. Alapvetően mégis az a kommunista szempontú, hamis koncepció terjedt el leginkább, amelyre már utaltam, hogy a fasisztoid kisgazda-jobboldal ármánya állt volna a lincselések mögött. Viszont voltak a kommunista érvelésnek olyan megfontolandó elemei is, hogy például a fajüldözés helyi tetteseit nem vonták felelősségre, sőt, ezek a figurák sokszor kivívták a primitív nép együttérzését is a visszatérő és „bosszúálló” zsidókkal szemben. Vagyis hogy a hagyományosan zsigeri antiszemitizmust az erre mindig fogékony rétegekben ezért fűtötték fel tudatosan. Miközben Kunmadarason mégsem mutatható ki ez a lincselésre való direkt felbujtás. Megjegyzem, íróként, szakmai­lag, hogy úgy mondjam, hálás körülménynek számít, ha a források felhasználható verzióiban nagy kuszaságok, ellentmondások és hazudozások fedezhetők fel.

– Talán épp az igazság szabadítaná fel legkönnyebben az olvasót a könyv által rárakott terhektől. Ám ahogy a valóság, úgy a regény is adós marad ezzel. Túl sok mindenki húzhatott ebből politikai hasznot – leginkább a kommunisták, sugallja a könyv – ahhoz, hogy bárkit is érdekeljen a valódi bűnösök kiléte, a valódi igazság. De mintha e tekintetben nem sokat tanultunk volna ma sem.

– Regényemnek az eredeti fővádlott elfogulatlannak nem mondható felesége az elbeszélője, ennek dacára mégis remélem, hogy ha nem is direkten kimondva, de azért kikerekedik a történteknek valami hitelesnek tekinthető verzió­ja. Miközben persze hogy felvillannak politikai haszonlesések, felelősségáthárítások és hamisítások. Igen, persze, ugyanúgy, ahogy ez a gyakorlat manapság is él és virul – még ha nem is feltétlenül halálos áldozatokkal járó, véres események körülményeiként. De hogy az ilyesmitől nagyon távol lennénk – sajnos ebben sem lehetünk biztosak.

– Talán épp emiatt is hat olyan megrázóan a regény. Migránsügyben is csak ritkán hallani manapság a hetven évvel ezelőtti vádaknál racionálisabb érveket. Miért szeretünk félni attól, ami egy kicsit más, mint mi? Múltbéli reflex mindez vagy csak kényelmes felületesség?

– Mintha nagyon elszoktunk volna egymás elfogadásától, befogadásától – mondom ezt úgy is, mint XVIII. századi szlovák migránsok utóda. Akkoriban százezerszámra jöttünk-mentünk mi, tótok, svábok, zsidók, rácok, oláhok, cigányok, különféle etnikumok, kisebbségek – ha csak Közép-Európát vagy a magyarság által lakott területeket veszem –, és bizony megvoltak ezeknek a népmozgásoknak a maguk örvendetes hatásai. Igaz, szívós munka során sikerülhetett csak beilleszkedni is, meg az eredendő gyanakvásokról, idegenkedésekről elfeledkezni is – ha egyáltalán sikerült. És az is igaz, hogy a háborús ürügyek kártyáit is többnyire a nemzeti-felekezeti békétlenségek paklijából húzták elő, amikor aztán az egymással addig elvégzett kooperálási munkák egy csapásra összeomlottak. Nehéz ­dolog ez.

– Van még esélyünk visszaszerezni ezt a régi együttműködést? Vagy most inkább minden a szétesésről, kiválásról szól?

– Esélynek feltétlenül kell még lennie, én már csak alkatilag sem mondhatom azt, hogy ennek örökre vége. De az lehetséges sajnos, hogy átmenetileg az idegenellenesség, a nemzetközi kooperá­ciók leépítése, az európai értékrendből való kihátrálás, a szétzuhanás különféle formái fognak még következni, sőt fokozódni. És ami a mi kisállami nyomorúságunknak, eltorzult magyar alkatunknak, történelmünknek ezt az újabb zsákutcáját illeti, ebben továbbra is a mi kormányunk feje fog az élen menetelni – újabb és újabb politikai hisztériák­ letéteményeseként, hogy Bibó István fogalmait használjam. Egészen addig, amíg hagyjuk.
 
– Az utóbbi regényei főként a Horthy-korszakot tárják fel, világítják meg, és annak a második világháború után is érvényesülő hatásait. Eközben viszont a politika, a jelenlegi hatalom sokkal inkább a relativizálásban és nem a tisztázásban érdekelt. Minek nagyobb az esélye, az irodalomnak vagy a köztéri szobroknak?

– A két háborúról, a közébük eső meg az azutáni korszakokról én korábban kezdtem írni – és talán elmondhatom, hogy nem a felelősséget elsikáló relativizálás szellemében –, mint ahogy ezek a manapság regnáló hatalomgyakorlók berendezkedtek. Ezzel kapcsolatos emlékezeti tevékenységükről azt is mondhatnám, hogy rosszul olvasták a regényeimet, de hát nincs kedvem viccelni. Azt pedig nem én szeretném megjósolni, hogy a „tudjuk-miféle” szobroknak lesz-e számottevőbb hatásuk, vagy a mi „fércnél maradóbb” írásműveinknek. Copy­right: Parti Nagy.

– Akkor kérdezem másként: megtörténhet, hogy a Sorsok Háza, a Hóman-ügy vagy Szakály Sándor legújabb megszólalásai visszafordíthatatlan folyamattá álljanak össze? Olyan regénnyé, amelynek nincs, nem is lehet megnyugtató vége?

– Nem, „az nem lehet, hogy annyi szív…” stb. De hát mit mondhatnék? Tessék ezt a mai hatalmat leszavazni és leváltani, aztán majd meglátjuk. Akkor majd csak megfordítjuk azt a visszafordíthatatlannak látszó folyamatot is. Bárcsak ott tartanánk, hogy már csak a kurzustörténészek megszólalásai képezik a legnagyobb gondunkat!

– Az emlékezetpolitikában teljes pályás letámadás látszik. Hiszen elég nagy erőfeszítéseket tettek az irodalmi kánon átírására, Nyirő, Tormay ­Cécile, Wass Albert „helyzetbe hozásával”, és azzal, hogy részei legyenek a tantervnek. Kell tenni ez ellen valamit, vagy elég, ha az olvasó ízlésére bízzuk a választást?

– Persze, az emlékezetpolitikai propaganda bolond lukából is bolond szél fúj. Miért pont abból ne az fújna? És jó, ha elmondjuk minden adandó alkalommal, hogy e tekintetben is mi a helytelen. De én bízom benne, hogy sem a mérvadó történelmi narratíva, sem az irodalmi értékrend és ízlés nem söpörhető el vezényszóra, hiszen többnyire mégiscsak jó szakemberek, tanárok kezében van ez az ügy, akiket nem kéne báboknak tekintenünk. Még egyszer mondom, ennél súlyosabb fenyegetésektől kéne sürgősen megóvnunk magunkat – például az elszegényedéstől, a közszolgáltatások lepusztításától vagy attól, hogy kormányosunk kikormányozzon minket az európai fősodorból. S ha mindezeket sikerül megelőznünk, majd csak elboldogulunk Wass Albert megítélésével is.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

– Attól tart, hogy megint vissza fogunk bújni a szűk nemzeti kuckónkba? Mit jelentene ez kulturális szempontból?

– Igen, szerintem is van ilyen veszély. Megtörténhet, konokul azt mondom: átmenetileg ez is fokozódhat. És hogy ez mit jelentene kulturális szempontból? Ez magas labda. Tessék megnézni közelebbről a Magyar Művészeti Akadémiát, tessék megismerkedni a működésével, eddigi tevékenységével és jövőbeli terveivel, törekvéseivel, megvallott értékrendjével, gyűléseinek szokásaival, vezetőjének stílusával, a felszólalók hangnemével, szóhasználatával! Ezt az általános „ememásodást” jelentené ez a bezárkózás minden vonalon. Pontosabban a nyilvános, az állami pénzekhez köthető felszínen, az udvari művészet változatos terepein jelentené ezt. Mert az igazi művészi tevékenységek mélyéig szerintem ez a dermesztő hatás nem érne el még akkor sem. Még a jelesebb MMA-tagok alkotásainak esetében sem, akik hiába nyilatkoznak cinikusan a koldusszegény vetélytárs akadémiáról vagy a Szépírók Társaságáról, amelynek változatlanul a tagjai, attól a műveik még nagyon is becsülhetők. De az MMA-val kapcsolatban sem lehet eltekinteni az önkínzó kérdésektől: miért válhatott ez lehetségessé? Hogy hagyhattuk ezt?

– Nemrég a magyar foci sikere rég nem látott egységbe kovácsolta az embereket. Ám a vita is felcsapott, hogy mindez a mostani hatalom malmára hajtja a vizet. A gólörömet is ketté lehet osztani?

– Nem túloznám el ezt a rég nem látott egységet. Egyrészt persze mindenki örült a szép szereplésnek, de ha már eggyel továbblépünk, és mondjuk, magának az örömnek a kifejeződését vesszük: az „ünnepléseket” a legszélsőségesebben ítélték meg aztán, ki eufóriával, ki rettegve vagy viszolyogva az ünneplőktől. És szerintem igaza van annak is, aki a hatalom malmáról beszél, meg annak is, aki nem. A gólöröm pedig állítólag egy és oszthatatlan, a ­miénk mégis megosztó és megosztott – akkor is, ha nem.

– Lehet, hogy nem is Kertész Nobel-díjára, a Saul fiának Oscarjára van szükségünk, hanem egy Eb-győzelemre?

– Szerintem nem – vagy ha lehet, akkor: is-is. De egyrészt jól tudom, hogy a legtöbb véleményemben a kisebbséghez tartozom, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy engem kell fociról kérdezni.