Kompakt kis ember volt, nyakig begombolt nejlon iskolaköpenyét a gimnáziumban soha le nem vette volna. Voltak barátai is, hozzá hasonló figurák, vagy olyan emberek, akiknek a családjától annyit vettek el, hogy ők már nem tartottak igényt még a házilagos kirekesztésre sem. Állítólag kedves, szorgalmas ember volt, hitt benne, hogy serénységével pótolhatja képességeinek számos hiányosságát, és
osztotta azt az akkor még nagyon elterjedt nézetet, amely szerint nem a kapcsolatok, hanem a munka és a teljesítmény viszi előre a törekvő embert, ezek építik a szocialista karriert. Lehetett volna belőle más is, ő végül jogásznak felvételizett:
voltak a szakmában kilátások. Végigtanulta az üres éveket, kiüresítette őket a szorgalmával, aztán bekereteztette a diplomáját, és visszaköltözött a szülővárosába. Szabó Paja tíz év alatt jutott el a teljes szakmai önállóságig. Durva, könyörtelen és hatékony jogász volt. Keresték a munkáját.
Hatalmas autóval érkezett, maga vezette. Nyilvánvaló volt, hogy az autója kiválasztása része a munkának, talán Volvo lehetett, vagy valamelyik régebbi Saab, és az is világos volt, hogy ő maga egyáltalán nem iszik alkoholt, vagy ha esetleg mégis megbillen, hát majd hív magának hazafelé egy korrekt bérsofőrt. A ruhája kellően kopott volt, mint mindenkié, akinek az öltöny a munkaruhája, konfekciódarab, de a felső középkategóriájából, talán csak a cipőjén látszott, hogy igazán sok pénze azért neki sincs, ha mégis van, nem erre költi, vagy egyszerűen eleszik előle a gyerekek.
Szabó Pajának ugyanis négy gyermeke van, ennyit még én is tudtam róla. Nem három, annyi bárkinek lehet, nem is öt, mert az meg olyan archaikus, a régi időket idéző, hanem pontosan négy: két fiú és két lány, nagyon büszke rájuk ez a mélyen katolikus ember. Hazaköltözött a szülővárosába, egy év után elvette egy volt csoporttársát, aztán jöttek sorban a gyerekek, és amikor felnőttek, az asszony is visszatérhetett a munkába. Kettesben viszik az ipart. Már a legkisebb gyerek is befejezte az egyetemet. De a szülők még mindig támogatják a fiatalokat, mert hát mi értelme is volna már egyébként a munkájuknak – én legalábbis így értesültem.
Az osztályfőnöki órán azonban az derült ki, hogy értesülésem téves,
az egész osztály rosszul tudott mindent.
Szabó Paja csendben, kiegyensúlyozottan mosolygott, és beszámolt az elmúlt öt évben történt változásokról. Negyed évszázadnyi házasság után elvált. Egy idő után már egyáltalán nem volt vita. Otthagyta az asszonynak meg a gyerekeknek a házat, a nyaralót, a második autót meg majd az összes pénzt. Magának csak a Saabot tartotta meg, hogy tudjon utazni, vett magának egy garzonlakást a belváros szélén, hogy albérleti díjat már csak ne kelljen fizetnie, és maradt némi tőkéje, aminek a kamataiból szűken megél. A szeretet megmaradt. A lányai néha meglátogatják. A nagyobb ünnepeket pedig együtt töltik valamennyien a régi házban. Nagy, közös kandallózás, ezt a kifejezést használta. Aztán hazamegy, olvas, komolyzenét hallgat bakelitlemezekről. Schubert: Winterreise, az talán a jelenlegi kedvence. Meg hát persze mindig Bach.
Tetszett nekem ez az életvitel. Volt benne őszinteség, valamiféle lendület, független hősiesség. A kamatokat viszont nem értettem.
Láttam az autót, a ruházatot, a cipőt, érteni véltem az elmondott történetet, hittem Pajának. Az viszont egyáltalán nem volt világos, hogy a város talán legelismertebb ügyvédjének miért kell negyvennyolc évesen egy kicsike tőke szűk kamataiból élnie. Mosolygott, energikus volt, duzzadt a teremtőerőtől. Jobban nézett ki, mint bármelyikünk. Az alapok adottak. Majd húsz év a nyugdíjáig. A munka szórakoztat, társaságot teremt, pénzt hoz. Miért nem dolgozik? Amikor négyszemközt feltettem neki a kérdést, nagyot nevetett. Ja, ezt nem is mondtam. Beiratkoztam a teológiára.
Az anyja akkor már kórházban volt. Gyulai út 18., Réthy Pál Kórház, ott haldoklott az asszony. Paja mindennap bement hozzá, fogta a kezét, beszélt hozzá, próbáltak sokat nevetni. Aztán amikor az anyja napközben egy kis időre elaludt, ő leszaladt a boltba, hozott neki banánt, narancsot, drága gyümölcsleveket, datolyát. Sietett, rohant, nem törődött a pénzzel, és
amikor egyszer húszezressel fizetett egy zacskó gumicukorért, nem várta meg a visszajárót.
A kereskedő a lift előtt érte utol, hozta az alkalmi törzsvendég után a maradékot becsületesen, Paja nem is értette. Zsebre gyűrte a pénzt, azonnal elfelejtette, vágtatott tovább, ápolta az anyját. És amikor később, jóval később, már a temetés után, egy napon megtalálta a zakózsebben azt a közel húszezer forintot, hirtelen rájött, hogy az a pénz egyáltalán nem ér semmit. Visszakapta, nem kapta vissza: teljesen mindegy. Nem segített neki. Nem segített az anyján. És nem segített volna akkor sem, ha mindet odaadja sírva a jó szándékú és teljesen tehetetlen osztályos orvosoknak. Semmit sem ér. Eljött az ügyvédi irodából. Kihajtott a Saabbal a mezők közé, elüldögélt a folyóparton, átgondolta lehajtott fejjel az életét. Eltelt néhány hónap. Megosztoztak, elváltak. Aztán beiratkozott a teológiára. Nappali képzés. Utálná a levelezőt.
A szülők meghaltak, a gyerekek elmentek, vége a projektnek, ezt tette még hozzá Paja. Vagy találsz közös célt, vagy vége a kapcsolatnak, minden más hazugság. A tőke gonosz. A munkám semmi.
A pénz nem is létezik. Isten maradt nekem. A teológia. Tényleg nem ivott, tizenegy felé el is indult haza. Hogy egyszer majd pap lesz belőle, abban reménykedik.
Világoskék járműve zajtalanul és takarékosan suhant vele a lyukacsos betonon. Talán repült.
