Gyönyörű város, ha fejben renováljuk

Az elnök hadserege Temesváron a tömegbe lövetett, ez volt az egyik vád. Ma fekete-fehér márványsírok vannak a temetőben. Tárlaton nézhetjük meg a fotográfiákat, anyát csecsemőjével, szétlőtt bőrt. A gyárépületből odalátni. Épül az ipar, jönnek a cégek, Temesvárnak talán már nem is csak a gúnyneve, hogy Kisbécs, hanem egy szelet vágyott valósága.

1989 téli szünetében egész Európa ott ült a tévé előtt. Bukarestet figyeltük és Tőkés László énekes magánhangzóit hallgattuk ismételten a falurombolásról. A düh, a gyűlölet és a vér itatta át a zord fenyőünnepet, angyal és Mária mellé csontig hatoló lövéseket kaptunk. Nem tudtam, hogy ez most a csillagszóró idillje vagy a románok lőnek.

Johannist még nem választották meg, Erdély nem is fogja tudni, legalábbis akkor ezt mondták temesvári beszélgetőtársaim. Olasz kávét iszunk, Romániába hazatért vendégmunkás tulajdonos szolgál ki bennünket. Néha még megbotlik, a kávé késik és kissé hideg. „Gut geschaft”, ezt is jelenti a szász ihletésű kék plakát: németes precizitás, dolgos kezek. Az olasz kávé legyen akkor a lélek hozzá – kelet- európai füllentést szürcsölünk. Mert hát munkásokat nem látni, hiába mondja Johannis, aki valójában egy szimpatikusan bájolgó propagandafigura. Így is lehetne nyerni.

Temesvár történelmi belvárosa egy hatalmas vakondtúrás. Viszont senki sem dolgozik, mert elfogyott az uniós pénz.

Gyönyörű ez a város, ha a házakat kiegészítjük régi díszeikkel, a repedéseket betömjük, az udvarokat fejben renováljuk. Az ősz sárga fényei kúsznak a házfalakra, déli, német, magyar, román, szerb, bolgár és zsidó – etnikai álom falai. A 300 eurós nyugdíj és a 400 eurós fizetés semmire sem elég. Majd a politikusok befejezik, nekik van pénzük, ők dolgoznak. Aki ma körbejárja Temesvár történelmi belvárosát, ezer buktatón lép át, de még ennek a feltúrt életvitelnek is több jövője van, mint annak a múltnak, amit itt huszonöt éve olyan hirtelen-véresen felszámoltak a polgárok.

Tőkés parókiája korabeli felirattal A szerző felvétele

Temesvár igazi látványossága a századfordulónak, hiszen alig akad olyan európai város, amely ilyen gyorsan felépült palota és kaszárnya volna egyben. Temesvárban nagy a potenciál, mondja egy osztrák propagandafilm, 2020-ban kulturális főváros szeretne lenni.

Vendéglátóimmal megkeressük Ady Endre egykori kosztos házát, de a költő betegen alszik. A küszöb előtt Ady metaforája fekszik. Emlékezete sem a fényűzésről beszél, hanem szomorúan magyar. Legbetegebb karácsonyát töltötte Ady itt. 1897-ben díjnokként egy földszintes ház hideg szobájában lakott. A mindszenti Ady család abban bízott, hogy városi aljegyző lesz a fiú, de szerencsére nem lett. Ady keserűsége kivetült a városra, poros utcáit, földszintes épületeit, sőt még a pályaudvartól a szobáig vezető útját sem szerette meg – a bíróság komor, árnyékos katonai épülete nyomasztotta, fázott és éhezett is a kapott koszton. A Szilágyság dombjai után sóvárgott. A város irodalmi és művészeti életét elmaradottnak, provinciálisnak titulálta, Goethe nyelvét és a sváb dialektust kimondottan rühellte. Szilveszterre már ki is menekítette őt Temesvárról édesanyja. Egy szép influenzás verset hagyott hátra Milyen az ősz? címmel: „A felhő sem olyan, mint nálunk / És milyen más az őszi fény! / Nem csókol oly megejtő csókkal, / Mint ifjuságom szép helyén. / – Milyen az ősz? Olyan bűbájos / Álomba ringat most is ott?... /Megkérdeném, de messze vagytok / Százszor irigyelt boldogok.”

Ma Adynak minden jobban tetszene, vagy sem, fogalmam sincs –mindenesetre Kelet-Európa egyik legjobb irodalmi fesztiválját rendezik meg ősszel a múzeumi palotában egy gyönyörű barokk teremben. Nyugati és keleti szerzők ülnek hosszú asztalnál. Parázs viták. Táncfesztivál, kiváló háromnyelvű színház egy épületben – ez is Temesvár.

Olasz turisták érkeznek, nyüzsgés, mosoly és új elegancia ül a város monarchiás terein. Még akkor is, ha félig van készen az úttest és a járda, még minden alakul, hát akkor a munka is várhat. Az egykori sváb, magyar, román, szerb szavak helyett már csak Timisoarát hallunk. Eltűnőben az utolsó németek, a Bánát földművesei, a szerb iskola még működik, a zsidó líceum halott épület –komoly betelepülési hullám van Románia más tájairól. A járdára és a katedrális előtti térre kockaköveket pakoltak le, teherautók és ásók vesztegelnek, hatalmas kupacok.

Egy éve áll így a város, mintha az örök építkezés volna a kifizetődő gazdaság. De erre rá sem hederítünk, hiszen Temesvár színháza világszínvonalú, többnyelvű könyvesboltban vásárolok. Hiába mérges a taxis a városvezetésre, én azért megdicsérem – várjuk ki a végét, a dolgok közepét kirakni a legnehezebb. Bár néha tényleg nehezemre esik a biztatás és a jóindulat. A mormota sofőr egész úton dünnyög, korrupció a pénzek körül, sosem szokunk le erről. Csodálkozunk, ha a kiváló román kőműveseink Nyugat-Európát építik?

Ha a házakat kiegészítjük régi díszeikkel, ha a repedéseket betömjük A szerző felvétele

A búcsúesten én is meglátom a neonterepjárókat a szállodai étterem előtt. A taxisnak van igaza. A szervezők magyar vacsorával kedveskednek, gulyás és cujka. A mellettünk levő asztalnál azonban öt öltönyös férfi mobillal magyaráz – titkos szövetség, erőltetett mosoly és harapásnyomok. Polgármesterek, akiknek az arcára festették a hatalmat. Készülnek a választásokra. Herta Müller, a Nobel-díjas bánáti sváb írónő híres mondata jut eszembe, „a Securitate még mindig dolgozik”. Inkább nem nézek oda, az egyik bukaresti szervező kinevet, ne keverjem össze a berlini szavakat a mai román irodalommal. Itt minden változóban van – ez az egyetlen lehetséges jövő. Különben is csukjam már le egy picit a szemem…