Saly Noémi rettentő jól tud mesélni. Akár egy hétköznapi apróságot is olyan színesen, kereken, fordulatokkal telin képes előadni, hogy az embernek legott vigyorogni támad kedve.
Hát még ha belefog egy igaz mesébe, mondjuk a saját ágas-bogas családfájáról szedett valamelyik históriába! Gondoljanak csak bele: emitt neves építészek, amott nagy hírű mesteremberek, erre egy kis Kossuth Lajos, amarra meg némi Lugosi Béla. Háttérnek pedig ott van Buda, Pécel, Balatonfenyves, Abbázia, Szibéria, és még sorolhatnám.
Ráadásul Saly Noémi nemcsak elmeséli mindazt, ami az évszázadokon átszűrődve rá maradt, hanem jó bölcsészhez és muzeológushoz méltón a családi legendáriumot ki is egészíti a szóbeli hagyományozás közben elkallódott tényekkel. Aztán mindezt felfűzi arra a motívumra, amitől a kötetbe rendezett történetek mindenki számára szívmelengetően ismerőssé válnak: a családi mondások csokrára. „Szegények vagyunk, de jól élünk", „hát szeresd meg!", „de legalább nem lőnek" – olvassuk egy-egy történet végén, közben meg kibomlik előttünk egy sok próbát kiállt, ám temérdek csodálatos percet is megélt família története.
Az egészben az a legérdekesebb, hogy az ember olvasás közben úgy érzi, mindez vele történt, na jó, vele is megtörténhetett volna. Mert persze nem a mi felmenőnk passzintotta fel Gábriel arkangyalt a millenniumi emlékmű oszlopának hegyébe, nem a mi anyánk élt Teheránban, és nem a mi apánk ismerkedett meg apósával egy szibériai internálótáborban, de sok minden azért nálunk is megesett.
borús nagymamák már csak ilyenek –, aki az ízletes hadikonyha rendíthetetlen híveként két napig tudta etetni az ötfős családot egyetlen csirkéből, és láttuk azt is, hogy le lehet élni egy egész életet az innen-onnan egybekerült, történetüket regényes örökségként magukkal cipelő bútorok csak bővülő, de soha nem ritkított közegében.
