– Mindenekelőtt a megfelelő menedzselés hiánya miatt. A duplájára nyilván nem lehetne feltornázni a nézőszámot, ám átlagban néhány százzal sikerülhetne. Csakhogy nem csupán a labdarúgásban, de a futballvezetői szemlélet tekintetében is elmaradásunk van. Hozzáteszem: nem vonom ki magam a felelősség alól, sajnos magam is e folyamat részese vagyok.
– Miként kellene változtatni?
– Az alapvetés az volna: a labdarúgás összes szereplőjének minden egyes nézőért meg kellene szakadnia. A gyepen így is történne mindjárt, ha a jegybevételből, a tévéjogdíjakból, a valódi üzleti szponzorációból azok függvényében részesülnének a játékosok. Ha ma e szerint díjaznák a labdarúgókat, akkor felkopna az álluk. Amíg megfeszülnének azért, hogy keressenek rendesen. Most csak az utóbbi van meg: a futballisták kérnek és kérnek, majd meg is kapják, szinte feltétel nélkül. Nem ők tehetnek róla.
– De a klubvezetők sem a sajátjukból adják a dohányt...
– A közvetetten megjelenő állami pénzek arra ítélik a szereplőket, hogy mozdulatlan maradjon minden.
Ismétlem: a magyar futball jelenlegi működése az összes közgazdasági tankönyvnek ellentmond.
– A szocializmusból jól ismert jelenség?
– Én inkább a hiánygazdaság kifejezést használnám.
|
„Az arénák működési és amortizációs költségeit a klubok termeljék ki!"
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– De ön mindig híve volt a stadionépítési programnak...
– Jól mondja: a programnak. Úgy vélem, hat-nyolc csapat és hat-nyolc stadion kell a kibontakozáshoz. Ám – mivel korántsem tesznek meg mindent a közönség meghódításáért – a közösségvonzó erő, a szolgáltatás újdonsága nem érzékelhető.
– Ezzel a színvonallal nehéz vonzani...
– Ha a nívón nem is,
az akaraton akár egyik pillanatról a másikra lehet változtatni. A Rolling Stones húsz néző előtt is ugyanolyan elhivatottan muzsikálna, mint telt házas koncertjeinek bármelyikén.
És az a Stones: hol vagyunk mi attól? Újra felvetem: nem egyszerűen a pályáról van szó. Különösebb eredményt az irodákban sem tapasztalni, jóllehet az minimum elvárható lenne, hogy az arénák működési és amortizációs költségeit a klubok termeljék ki, ha már az állam oly sok pénzt invesztál. Nem kis összegről van szó: a tizenötmilliárd forintért épült stadionra másfél-két évtizeden belül ugyanannyit kell ráfordítani az elhasználódás miatt.
– Jelen állás szerint attól kell tartani: a beruházási költségek soha nem térülnek meg.
– Egyrészt ne jelentsük ki, hogy soha, másrészt a művelet elején vagyunk. Mérleget vonni körülbelül tíz év múlva lesz méltányos. A jelek egyelőre nem biztatók, mégis – hogy stílszerű legyek – van mire építeni.
– Kíváncsi vagyok: mire?
– A futball kultúrájára. Ha egy japán gyereket megkérdez az ember, mit szeret játszani, azt feleli: baseballt. Egy magyar srác ugyanerre a futballt válaszolja.
– S közben azt kiabálja, hogy én vagyok Messi vagy Neymar...
– De rúgja a labdát.
– Létezik-e még az a kultúra idehaza, amelyről beszél?
– Ugyanaz a véleményem erről, mint labdarúgásunk egészéről: megkopott, de feltámasztható. Ha nem pusztán álmodunk róla.
