És amikor Franci meglátta azt a szúrós szempárt, azt a jellegzetes, hegyes orrot és kunkorodó fület, tudta, hogy most nem úszhatja meg. A rengeteg elkezdett zörögni, mozgolódni; hangos robajjal hirtelen meg is remegett. Alighogy meglepetten odafordultak Henrikkel, két vaddisznó ugrott ki a bozótból; teljes gőzzel, iszonyú gyorsan futottak. Ahogy elnézte Franci, éppen őfeléjük.
Valahol máshol valakik megijeszthették a vadakat, tovább passzolva őket nekik. És ahogy vágtattak toronyiránt, ugyanúgy meglepte őket a két férfi látványa, az, hogy kettőjüket találják a lomb túloldalán. Abban a pillanatban, amikor kitörtek, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Franci megrettenve látta, hogy az egyik pont elébe ugrik, egyenesen őfelé tart, Franci az útjában áll. Csörtetését mintha rosszalló röfögés kísérné.
Franci úgy sejtette, hogy az óriás nem szándékosan veszi célba őt, bár ha nagyon akarná, valószínűleg ki tudná kerülni. Ő elkezdett tele torokból üvölteni, hátha megijed az állat, de most ez sem használt. Támadója lehajtotta a fejét, felcsapta a farkát. Volt vagy másfél száz kiló. Az egész két-három másodperc lehetett. Franci hátraugrott, de a kan elsodorta a lábát. Mire magához tért az ijedtségből, a két vad eltűnt az út másik oldalán. Amikor megpróbált lépni, nem ment: elhasadhatott valami a lábában.
Látta, a nadrágja tiszta vér; úgy képzelte, hogy a térde véres kocsonya lehet. Feltápászkodott volna, de megint nem sikerült. Jött Henrik, átkarolta, megemelte, közben méregette is. Francinak patakban szivárgott a vér a lábsebéből, besárgult szemét ide-oda forgatva nekikeseredetten kereste a világosságot. „Nem búbolt meg agyarral, hé! Nem is hengeredett rád, amikor már a földön hevertél. Mert szoktak olyat. Nem hiszed? Tulajdonképpen büszke lehetnél, hogy ilyen könnyen megúsztad, te Franci – élcelődött az erdei ember.
– Tudod, nagyon ki kell húzni a gyufát annak, akire valóban rátámadnak. Mindenkinek a maga vaddisznóját, így mondják a hegyen.”
„Sose hallottam.”
„A disznók megérzik a vesztüket, megkattannak és bevadulnak a félelemtől.”
„Megőrültél? Én nem csináltam velük semmit, haver.”
„Akkor úgy látszik, a tekinteted provokál.”
Franci látta, hogy újdonsült cimboráján egy karcolás sem esett. Az ő vállára támaszkodva, egy lábon ugrált ki az aszfaltig. Szerencsére méterekre volt az a nagy, romos villa, ahol mostanában dekkolt.
Amikor az alagsorba benyomultak a kommandósok, Bianka már alig volt magánál. Azonnal megjelent a pincében két nyomozónak látszó férfi is, akik nem viseltek fekete maszkot. Az egyik nyomozó termoszból teával kínálta a lányt.
„Kislányom, rendbe fogsz jönni, nyugodj meg. Légy szíves, hívjál mentőt – fordult a kolléga felé. Nézte a lányt. – Már biztonságban vagy. Kész, vége, ennyi volt.
Azt a gazembert is mindjárt előkerítjük. Neked mondott valamit, hogy hova megy?”
„Nem tudom, azt mondta, félórán belül jön.”
„Nem ment messzire. Rajta van a radaron.”
„Hogyan tetszettek rájönni?”, kérdezte Bianka.
„Egy szomszéd bejelentése alapján, aki újabban mozgást látott a háznál. Pedig ez a villa hosszú évek óta lakatlan. Tudod, kislányom, volt egy bankár, aki belebukott a felújításba. Mit ad isten, éppen kormányváltáskor, ahogy lenni szokott.”
„Bianka, tessék, itt van ez a takaró, jó meleg – mondta a kolléga. – Felhívtam édesapádat, mindjárt jön érted. Nagyon boldog. De az akciónak ezzel még nincs vége, mert el kell kapnunk ezt a díszpintyet is.”
„Nem tudja, kicsoda ez az ember, uram?”
„Kicsoda, hát egy perverz alak a sok közül.”
Francit a Szép Svájci Nő közelében találták meg. A völgy bejáratáig kísérte alkalmi haverja, Henrik, aki orvoshoz akarta vinni, de ő váltig tiltakozott, és vérben úszva majdnem a házig vonszolta magát jártányi erővel, egyedül. És ott már az első kommandós lecsapott rá, aztán ott termett még három; látszott, hogy készültek a találkozásra.
„A jó édes kurva anyádat.”
„Nem vagy te is fundamentalista?”
Na az azért nem, gondolta Franci. Nem gondolt túl sok jót a terrorista táltosokról ő sem, de inkább meg se nyikkant, tudva, hogy azzal újabb támadási felületet adna, némán tűrte a csapásokat.
„Jól van, fiúk, elég lesz – mondta a főkommandós. – Ahogy elnézem, elég ramatyul van amúgy is.”
Biankának néhol vizenyős volt a bőre. Látszott néhány apróbb sérülés, amelyek határán hólyagok képződtek.
„Ez itt másodfokú fagyásnyom a kézfején... De fagyott kicsit a lába is. És a füle meg, nézze csak, bedagadt”, mutatta sorban doktor Donner a lány sajgó pontjait.
„Úristen... – sápadozott a nővér.
– Szegény kicsi lány.” „Szerencsére a bőrszövet még majdnem ép. A normális hőmérséklet csökkenése hipotermiás állapothoz vezet. És mivel ő viszonylag tartós hatásnak volt kitéve, a szervezete kicsit kimerült.”
„Mit javasol, doktor úr?”
„Fokozatosan kell átmelegednie. Hirtelen változás komoly mértékben ronthatna a lány állapotán.”
„Óvatos leszek.”
„Kerülni az aktív mozgást! És nem dörzsölni a bőrt.”
„Igenis.”
„Mint a hímes tojással... A volt barátom kisebbik lánya.”
Francit sebesülten is megbilincselve vezették el. Először a Szent János Kórházba vitték elsősegélyre. Már nem doktor Donner volt ügyeletben, de kíváncsiságból persze benézett ő is: a „szatír” olyan látványosság volt, ami őt is érdekelte. Mondták, ez a figura kapcsolatba hozható azokkal a mindig névtelen, mindig nyíltan szexuális tartalmú és újabban fenyegető telefonokkal, amelyek a város ismert embereit sújtották, főleg nőket. De például Apagyit is, jutott eszébe kollégája, az aneszteziológus.
Amikor hátranézett, Apagyi már mögötte állt, nem véletlenül volt ő is kíváncsi a zaklatóra, aki nem hagyta aludni a családját hónapokig. Nem ült ki arcára az elégtétel öröme vagy a bosszúvágy, csak undor és szomorú kíváncsiság.
„Tényleg elég nyomorultul néz ki. De hogy lesz egy ilyen kisstílű telefonbetyárból szemérmes szatír, majd elvetemült gyermekrabló?”
„Mit tervezett? Hogy zsarolni fogja a szüleit? Vagy csak... kényeztette volna?”
„Nem derült ki, mivel négy óra volt az egész fogság.”
„Mit tesz a magány!”
„Meg egy hatalmas hóförgeteg.” Francinak elszakadt az Achilles-ínszalagja, lábszárcsontja is tört. Begipszelik, utána rögtön a börtönbe viszik majd. Sokáig fog lábadozni, annyi biztos. Holnap némi hatásvadászattal megírja majd a sajtó, legelőször is Joó Bori (de ő még ízléssel), hogy fülön csíptek egy szatírt, egy túszejtőt, bizonyos Kiss Lajos Tibort, alias Francit, aki sokáig rettegésben tartotta a környéket. De még előtte felöklelte Francit a rettentő Sanyóca a nem túl szelíd Elnöki Disznók közül (karöltve párjával, Gonival).
Mondják, szuperintelligens állatok, megérzik a bűnöst is! És valóban. Majd az újságok legendásítják az esetet, megpróbálnak az ügyből némi mítoszt gyártani. Úgy interpretálják, hogy nem csupán fel öklelték Francit a disznók, de leszaggatták (vagy leharapták, úgy még jobb!) azt a veszélyes cerkáját is.
