„Ez itt inkább egy ilyen csendesen beszélgetős rész. Mi inkább egy szomszédokkal jóbanlevős kocsma vagyunk” – olvassuk a falra applikált táblácskán, szöveghívileg, és a nyelvi-stilisztikai botladozás ellenére is megtelik a szívünk melegséggel. Ha pedig szándékos a botladozás, annál inkább.
Van a Corvin sétány végén az a marha nagy foghíjtelek, amiről néha már azt gondoljuk, nem is marad foghíj az idők végezetéig – hát csak építenek valamit oda, csak lesz valami jóféle ír a sebre, ha már rehabilitáció címén így kirittyentették a környéket, nem? Most mindenesetre jó kis határpontnak tűnik, zónahatárnak: előtte az új építésű lakópark, utána meg az a nyolcker, az a régi, amire a legtöbben gondolunk, ha meghalljuk ezt a hangsort. A rutinos utazó tudja, mennyire fontos komforttényező tud lenni, hogy mivel találkozik először az ember a határ után. Hát itt, a Corvin sétány mögötti marha nagy foghíjtelek után a Bókay János utcával találkozik először, pontosabban a Práter-Bókay sarokhoz közeli Gólyával. A 2013-ban megnyílt helyet a mostani két rutinos utazó (mi) az utóbbi évek legnagyobb budapesti találatának tartja úgy személyes, mint közösségi szinten.
Bizonnyal sokan örülnek még a Gólyának rajtunk kívül – legelébb is talán azok, akiknek herótjuk van a néhány kivétellel turistacsapda maszkot öltő belvárosi romkocsmáktól. A Gólya ilyen szempontból is igazi titok: csendben meghúzódik a térképileg még belvárosnak számító negyedben, csak semmi hivalkodás, és a lepattantságból sem igyekszik óriási profitot termelni egy (két) nyár alatt. Hogy mire gondolunk?
Most éppen a tegnapi rozéfröccsre gondolunk, amit a magát „szövetkezeti presszó + közösségi ház”-ként meghatározó üzemegység kertjében fogyasztottunk jó hosszan. De tényleg jó hosszan, vagy két órán át, pedig lecsúszott volna éppen tíz perc alatt is, csak hát a teszt. A Gólya 5-ös fölével ment át: kiderült, ez nem az a hely, ahonnan elzavarnak, ha a lehető legapróbb kortyokban temeted magadba, amit rendeltél. Ha irodáznál, az sem gond, van ingyen wi-fi.
