galéria megtekintése

Születésnap

Senkinek sincs a homlokára írva. Ezt ­mondogatta mindig az apja. Hol nevetett vagy legyintett hozzá,

néha düh is volt a hangjában, mintha lenne Istennel valamilyen vitás ügyük, de egyikük sem tudja a megoldást.

És ez mit jelentett magának – kérdezett közbe a terapeuta.

 

Hogy éljek nyugodtan, ne számolgassak, mert minden halállal töltött gondolat az életből vesz el. Épp elég, hogy tudjuk, nem vagyunk halhatatlanok, minden más tiszta önkínzás. Inkább feküdjek le kétszer az olajos képű autószerelővel, mint azon rágódjak, hogy vajon milyen lenne a temetésem, felelte, miközben ujjaival a drága bőrgarnitúra karfáján dobolt.

A terapeuta halványan elmosolyodott. Kemenci Éva pedig egy pillanatig

elgondolkodott azon, hogy vajon a humorérzék segíti vagy hátráltja a kezelést.

Beleláthatunk valakibe úgy, hogy mindvégig megőrizzük a komolyságunkat? A szemben ülő szikár, vékony ajkú, negyvenöt felé járó nőt nem tudta elképzelni, ahogy hátrahajtott fejjel, tele szájjal nevet egy disznó viccen. De egy rendesen sem. És lefeküdt a szerelővel? – kérdezte végül, miután valamit gyorsan feljegyzett a füzetébe.

Ó, igen, vele meg másokkal is. Világéletében jó alakja volt, és most, nem sokkal harminc felett, még jobban néz ki. Adottság. Ahogy a férfiaknak a kielégíthetetlen vadászszenvedély. Kemenci Éva pedig szeretett vad lenni, mert csak ezzel a jelmezzel győzhette le a vadászt. De nem ezért van itt, nem a kis perverziói, hanem a számok miatt. Mert tényleg látja őket.

Tavaly tavasszal, egy márciusi hétfőn történt. A metrón utazott, és nem volt kedve olvasni, inkább a többi utas arcát kezdte fürkészni, az is van olyan, mint egy rossz regény. Ki akarta találni, hogy honnan jönnek, hova mennek, s vajon mikor bújtak utoljára ágyba valakivel. Aztán, nem tudja megmagyarázni hogyan, de

a homlokukon kirajzolódott a szám. Mintha csak valami vízjel lenne vagy halvány tetoválás a bőr alatt. Mindenkinek más és más. 37, 81, 20, 52. Persze hogy azt hitte, valami hülye átverés alanya épp, s mindjárt jön valaki, aki nevetve leplezi le a csalást. De nem jött senki és a számok sem tűntek el.

A főbérlője homlokán nem is volt annyira halvány a 64-es. Sőt: napról napra pirosabb lett, mintha valami régi heg lenne. A gömbölyded Béreczkiné, aki az Istenhegyi úti lakás egyik szobáját adta ki Évának, imádott fecsegni a lánykoráról, egykori házasságáról, de a véget nem érő történetekben '64 sosem kapott hangsúlyos szerepet. A szám csak akkor vált érthetővé, amikor két héttel a 64. születésnapja után olyan szerencsétlenül terült el a jeges járdán, hogy feje az éles szegélyhez koppant, és többé már nem tért magához. Olyan hirtelen történt minden, mesélte el századjára is az esetet a barátnője, a szintén terebélyes Kálmánné, akinek esélye sem volt elkapni a tehetetlenné vált testet. Úgy érzem, megyek utána – sírta el magát Évának. A homlokán halvány 87-es fénylett.

A sejtés akkor vált bizonyossággá, amikor nem sokkal ezután Éva egyik volt évfolyamtársa, a vadvízi evezésért és a kis mellű nőkért bolonduló Tibor 31-se teljesedett be. A szívleállása előtt négy nappal futottak össze az élelmiszerboltban, akkor már szinte vörösen izzott a szám. Ha volt is kétsége, a gyászjelentés mindet eloszlatta: Fájó szívvel tudatjuk, hogy szeretett gyermekünk, Fehér Tibor életének 31. esztendejében tragikus hirtelenséggel... és így tovább.

De hiába magyarázta el érthetően az összefüggést Éva a számok és a szín között, a ­terapeuta mégis úgy kezelte, mintha az egész holmi metafora lenne.

Elfojtott költészet. Valami, ami a múltból szeretne felszínre törni. Gyermekkori trauma vagy abúzus, netán a szülei válása miatt érzett sajátos harag. Pedig dr. Belényessy Ágotát is a szám alapján választotta. 79 volt egyébként, vagyis még jó harminc éve volt arra, hogy rájöjjön a megoldásra. Az első, találomra kiválasztott pszichiáternek 46 virított a homlokán, s bár a nő mindent megtett, hogy harmincötnek nézzen ki, a szám árnya­lata mindent leleplezett.

Egy év alatt vége lett volna a kezelésnek – mondta szárazon Éva.

Nem volt könnyű. Egy idő után már nem nézett senkire, még beszélgetés közben is elfordította a fejét. Vagy megpróbált, tiszta jószándékkal, átnézni a másikon, ahogy a kirakatüvegen. És nem kilesni annak legféltettebb titkát. Mondani sem kell, hogy villámgyorsan megutálták. Mégis mi ez felvágós modor? Ez a lenézés? Neki sem aranyrúd jön ki a seggéből reggelente. Hiszen hónapok óta nem tud elhelyezkedni a közgazdászdiplomájával, jegyszedő a Nemzetiben, s azért ez még messze van a halhatatlanságtól. Néha bosszankodott emiatt, néha sírt, de az igazi kétségbeesés még nem legyintette meg.

Az a pont a nővére gyermekének ­születésénél jött el. Már ötödik éve próbálkoztak ­mindennel, s amikor már az örökbefogadást fontolgatták, az egyik beültetés sikerrel járt. A kis Endre ­pufók, halk, égszínkék színű gyermek volt. Egyévesen hozták haza, mert a nagy Endrét nehezen engedték el a brüsszeli teendői. Éjjel-nappal gügyögött mellette a család, s a vasárnapi ebéd után Éva is ölbe vehette.

Csak akkor vette észre azt a kicsi és aljas kettest a homlokán.

Sírt és ordított. Napokig nem evett. Azzal büntette magát, hogy napokig nem mozdult ki a szobájából. Végül még abból a nevetséges ­állásából is kirúgták, és szinte mindenki úgy gondolta, hogy komoly segítségre van szüksége. Elvonó vagy pszichiát­ria. De még a nővérére sem tudott haragudni, arra a sznob és elkényeztetett úrinőre, aki undorral kérdezte meg visszautazásuk előtt, hogy mégis, mivel lövi magát? És ő tud egy igen tapasztalt addiktológust, bármikor megadja a számát. Nem haragudhatott rá, mert tudta, hogy nemsokára temetni fog, nemcsak az egyetlen gyermekét,
hanem egykori önmagát is.

A sajátját nem látja – kérdezett közbe újra  Belényessy. Végre. Normális ember ezt kérdezte volna meg a leghamarabb

– gondolta Éva. És nem, nem látja. Pedig megnézte már minden oldalról, minden tükörben, lefényképezte, felvette, dörzsölte a bőrt, hátha csak így tűnik elő, de hiába, nincs ott semmi. Mintha valamilyen istenség lenne vagy pokolfajzat, akinek nem számít az idő. Akit nem lehet megmérni efféle játékszerekkel.

A mai kezelés is úgy ért véget, ahogy az előbbiek. Csak most újabb receptet kapott. Nyugtatók, altatók, néha egy kis vitamin. Tudta, hogy hét hónapot kapott az anyjától meg a nővérétől. Ha ez idő alatt sem mutat fel látható javulást, akkor befektetik valahová. Holnap jár le a határidő.

A szobájára gondolt a villamoson. ­Megpróbálta behunyt szemmel felidézni minden kis részletét. Szüksége is lesz erre. Hiszen igazából már egy hónapja tudta, hogy mi a megoldás. Metanol. Közönséges házi oldószer. Ha szerencséje van, akkor az a pár milliliter még nem öli meg, viszont egy életre megvakítja. De legalább újra élni fog. Emberként, bár egyre kevésbé tudta, hogy ez mit is jelenthet.

Egy kis citromlevet is kevert a vízhez és az oldószerhez. Talán úgy jobban csúszik. Még egyszer belenézett a tükörbe, mert látni akarta a ­vonásait. Úgy nézett magára, mintha idegen lenne. Az legalább jó, gondolta fanyarul, hogy ilyen fiatal idegenként marad meg az emlékezetében.

Soha nem fogják izgatni a ráncok, az ősz hajszálak, a petyhüdt bőr. Ha egyáltalán megéri.

Amint felhajtotta, megnyugodott. Úgy tíz-tizenkét órája lehet az első tünetekig. De a tükörben már kezdett elmosódni az arca. Csak a homloka maradt tisztán kivehető. Ott puszilta meg az apja lefekvés előtt. Ott mérte meg a lázát. És oda fésülte a haját, ha meg akarta nevettetni. Mint egy puli, mondta olyankor. És igen, ott volt a szám is.

Nagyon halványan, de ott volt.

Felnevetett, mert már nem volt könnye.

Majd elképzelte, hogyan köszöntik majd fel a vak nénit  a kirendelt hivatalnokok a száztizedik születésnapján. Talán a tévé is kijön, ha lesz még akkor.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető