„Vajon Botond és társai meg tudják őrizni emberségüket ebben a rémisztő, új világban? E mostoha körülmények és ennyi személyes ellentét közepette mi óvja meg őket egymástól?” A tévé naponta tízszer szokta leadni a rekláminzertet, állandóan ott a fülemben a hangja: „A Káli holtak ízig-vérig túlélőhorror, lenyűgöző kalandsorozat Borombovics Pétertől, a Cián és encián rendezőjétől, A Marina-parti lányok producerétől.”
Ebben a részben is ugyanaz a jehovista agitátor járja Köveskál főutcáját, mint az előzőben, táblával a nyakában: „Jusson eszedbe, hogy már ma vagy a héten, vagy ebben a hónapban, de még az idén neked is szükséged lesz az irgalomra!”
Hol is tartottunk? Ott, hogy hősünk, a lassan megőrülő Botond, akit én alakítok, éppen lepuffantja annak a válófélben lévő helyi nőnek a férjét, akinek udvarol, mivel a csávó az imént vágta el az eddig oly békés falu egyik értelmiségi bevándorlójának torkát. Ebben a pillanatban toppan be a faluba Józsi, az a cigány férfi, aki az első részben megmentette a kómából fölébredő Alexet – afféle muszlim bölcs képében. Ja, majdnem elfeledtük, hogy eközben a zombikat fegyverként használó martalócok, a Vadmalacok is odakint ólálkodnak a levendulamezőkön.
Levendulaország. Szóval ezt a vidéket hívják pannon Toszkánának, pedig nem szorul hasonlatra, megelégszik önmagával. Méghogy magyar Provence! Nem vidéki rokon.
Hát a mi sorozatunkban eléggé bajban van ez a táj. Fölforr a Kornyi-tó vize. Megmozdulnak a fura, fogazott testű, liggatott fejű szobrok a tó fölötti réten, mint a Húsvét-szigetek bálványai egy régi Dr. Justice-képregényben. Megindul szerteszét a közeli strucctelep népe is. Zombik kukucskálnak ki a sóstókáli Pusztapalota üres ablakszemein.
Szabad-e nekem éjszakánként belekukukucskálnom a blogokba? Végigolvasni a facebookos kommenteket? Azt írják, a legutóbbi interjúmban magam ellen beszélek, és
elismerem, hogy a kultúrán kívül kurválkodom. WTF, mit hallok, hogy én eladtam a lelkemet az ördögnek?
Aki azt mondja, hogy ezek után nem hiszi el nekem Hamletet, az kicsinyhitű sznob. Ezek után kéne igazán hinnie. Aki szerint ez megélhetési bűn, az ugyan tisztában lehet egy színész fizetésével ebben a régióban, de nincs tisztában a kiéletlen vágyaival. Színész vagyok, ezt is el kell tudnom játszani. Aki azt állítja, hogy kapitális baromságban játszom, az nem nézett a dolog mélyére, és főleg nem olvasott még végig egy átlagos magyar forgatókönyvet. Nem volt tanúja, hogyan csapják össze őket mindenféle lazulós brainstormingok keretében, fejlesztés ürügyén.
Ezzel szemben a miénk nagyon is meg van csinálva: Dragóner Tyutyu és társai három évig gyűrték a könyvet. S hogy zsánerfilm, na és? Fiatalság, egynyári tapasztalat. BTW, arra legalább jó, hogy forogjon a nevem, megismerjék az arcomat,
és bejöjjenek rám, amikor Hamlet vagyok. De jóval több is ennél. Borombovics elégszer elmondta, hogy megrázó, magával ragadó horrornak szánja, ami szokatlan tisztelettel áll mind a műfajhoz, mind pedig a közönséghez, hogy az utolsó pillanatban egy briliáns, megalkuvást nem tűrő végjátékban csúcsosodjon ki.
Akkor sem adom vissza a szerepet. Nem szállok ki, nyomorultak.
Igazából az első bálos dolgok izgalmasak. Első Faustom, első Hamletem, első romkomom, első zombifilmem.
„Alex intellektuális alkat. Szerintem csak a pénzért játszik ilyen trash akármiben.”
„Szerintem igenis menő a Káli holtak. Pont ő meg aztán egyáltalán nem kínos benne.”
„Elég béna, mégis csinálja.”
Hoppá, itt van a Salemi boszorkányok első kritikája is! „Világosan látszik, hogy Alex pontos szövegtudásával, szuggesztív megjelenésével, elképesztően hatékony és erős jelenlétével a nem csak nagyszerű színész, hanem igazi közösségi ember.”
Ezt adjátok össze.
A vitorláscipős sztárok helyett ebben a Káli-epizódban – talán a vetésforgó elve alapján – rokonszenves fővárosi fiatalok szerepelnek. Szintén leköltöznek vidékre. Hát persze hogy levendula nő a kertjükben, és túlcsordul a lilaakác a kőkerítésük peremén. Nem is szólva a házi bodzaszörpről, amit esténként szürcsölnek a tornácon a káli rizling mellé.
Szabolcs képtelen levetkőzni azt az érzést, hogy valaki leselkedik utána. Nem sokkal később polaroid fotó landol
a küszöbe alatt: fölismeri saját magát, amint a Burnót-patak völgyében kocog. Éjszaka álmatlanul hánykolódva ágyukban fura kaparászást hallanak az ajtó felől. Reggel sosem látott muslinca- és gyümölcsmoly-invázió jelzi a közelítő káoszt, őrjítő, idegtépő zümmögés egy zárt ablak üvegtáblái mögül. Végül kitör az egész rovarraj a szabadba. Majd vissza, de sokkal, hatványozottabban többen vannak. Plusz pókok is jönnek. A barátnő őrjöng. Az egyetemista fiú, aki Szabolcsot alakítja, fogja a permetezőt, ami valójában lángszóró, és sebtében odapörköl nekik. Ebben a jelenetben én segédkezem neki poroltóval.
A zombik kibeleznek egy food truck lakókocsit. Úgy látszik, vonzódnak a guruló gasztronómiához. De előbb jóllaknak újragondolt hamburgerből,
majd Köveskál híres gasztrobisztróiban konfitált és posírozott ebből-abból is, és kiszürcsölik a rozét az összes hordóból.
A kékkúti forrásból embervér folyik. Fejkendős öregasszony távozik a kúttól egy vödör meleg – láthatóan gőzölgő – vérrel, mások literes palackokat töltenek tele.
A zombik letaszítják a tapolcai polgármestert a Tóti-hegy tetejéről, de még előtte leszakítják a fejét. Közben egyre fokozódó hangerővel a jehovás prédikátor mantráját halljuk: „Értsd meg, folyamatosan töltekedzned kell Isten lelkével! Az autód sem
azzal a benzinnel megy, amit legelőször beletankoltál, nem igaz? Vagy a Szentlélek vezet, vagy a saját lelked.”
Egyébként benzin sincs. A jelenetben, amit este veszünk föl, porig égett benzinkút elé parkolok le. Kiszállok a kocsiból, lekapom a napszemüvegemet, és cipőm hegyével köröket írok a hamuba. Megszűnik az ellátás. Nincs áram sem, középkori sötét terjed Salföld főutcáján, döglötten, feldőlve hever az úttest szélén a falunéző kordé. Nem működnek a mobiltelefonok. Olyan forróság van, mint amilyet Mexikóba képzelnél. A sorozat ezeket a nem mindennapi anomáliákat cecelégy- és muslincarajzással óhajtja fölvezetni.
A balatoni utakra lehetetlen följutni a menekülők tömegei miatt. A környékbeli városokban utcai zavargások kezdődnek.
Kiderül, hogy mindössze tíz napra való élelmiszer maradt a körülzárt településeken. A falusiak beszorulnak a házaikba, helyenként ostrom kezdődik. Eközben a Veszprém Plázában kiszorítósdi zajlik. Ki győz, a személyzet, a meglepett vásárlók vagy a betolakodók? Borombovics látomása szerint a semmi közepén egyedül maradó ember kálváriája, viaskodása saját belső és külső ellenségeivel kölcsönöz majd sajátos atmoszférát a filmnek. „Napjainkban a legnagyobb betegség nem a lepra vagy a rák, hanem az elhagyottság, amikor valaki úgy érzi, nem törődnek vele, nemkívánatos, magára hagyták.”
Ühüm. Én ehhez a rinyához még fiatal vagyok. Az orromban mindig ez a korhadásszag, ez a felvidéki horhosillat!
„Itt minden patak neve Séd.”
„És a Burnót?”
„A parasztoknak az is Séd. És minden Sédben embervér folyik.”
