galéria megtekintése

Sztárok, bájos pancserek

0 komment


Csákvári Géza

Ember legyen a talpán, aki képes megjósolni, hogy miről is lesz emlékezetes a 69. Cannes-i Filmfesztivál. A több mint egy évtizede nem tapasztalt erős versenyprogramról? Esetleg a George Miller ausztrál rendező vezette zsűri provokációnak is felfogható döntéseiről?

Nehéz lesz feledni az idei cannes-i versengést a sértődött művészek miatt is, mint például Xavier Dolan, aki a nagydíjjal a kezében arról beszélt, hogy ­Cannes a gyűlölet szigete lett, mert a kritikusok lehúzták a filmjét, az Until the End of The Worldöt. És az sem volt hétköznapi élmény, hogy Sean Penn The Last ­Face című új rendezése akkorát bukott, mint még soha egyetlen produkció sem a rendezvény történetében. Sőt az is feledhetetlen, hogy végre bebizonyosodott: a kritikusok mondhatnak bármit, a művészek és az előadók fütyülnek arra, mit gondolnak. Röviden összefoglalva: az évtized legizgalmasabb mozgóképes eseménye zajlott le az idén a dél-franciaországi egykori kis halászvárosban.

Az biztos: George Miller, Donald Sutherland, Vanessa Paradis és a zsűri további tagjai nem kritikusok. Minden bizonnyal nem néznek túl sok filmet, nincsenek tisztában a mozgóképes trendekkel, így nem véletlen, hogy rácsodálkoznak már ismert, látott és megszokott jelenségekre, miközben sok régi beidegződést nem tudnak levetkőzni. Számos elemző, véleményformáló cikk jelent már meg a szűk egy hete véget ért rendezvényről, és egyértelműnek látszik, hogy ma már elértünk arra a szintre, hogy áthidalhatatlan szakadék van a filmkészítő és a filmértő emberek között.

A kritikusok szerint egyértelműen a Maren Ade rendezte Toni Erdmann volt a „nyertes” a mezőnyben, ezt bizonyítják a publikált cikkek, vagy akár a nemzetközi kritikus szervezet Fipresci-díja. Egy vígjáték, amelyben az apa hajmeresztő módon próbálja rávenni valamelyik multicégnél dolgozó lányát, hogy álljon meg egy pillanatra, és élvezze az életet. Nem mellékesen, ez a Bukarestben és a környékén forgatott film a maga egyéni módján kemény látleletet is megfogalmazott arról, hogy a tőkeerős nyugati cégek miképpen tekintenek ránk, kelet-európaiakra.

 
Visszatérő mozdulat idén a vörös szőnyegen: itt épp Jim Jarmusch és Iggy Pop pózol a fotósoknak
Visszatérő mozdulat idén a vörös szőnyegen: itt épp Jim Jarmusch és Iggy Pop pózol a fotósoknak
Eric Gaillard / Reuters

A komikus hangvétel azonban a művészek sze­mében még mindig vörös posztó. Nehéz felülemelkedni azon az örök dogmán, hogy ha valamin nevetni lehet, akkor az máris egy másodlagos, kevésbé értékes műfajnak minősül. Kevesen vették észre, de tematikájában a Toni Erdmann sok rokonságot mutat az Arany Pálmával elismert Én, Daniel Blake-kel, ugyanúgy a kiszolgáltatott kisemberre fókuszál.

A veterán, júniusban a nyolcvanadik életévét betöltő angol rendező, Ken Loach mindenkit meglepett. Elsősorban azzal, hogy miután bejelentette, hogy visszavonul, gyorsan megrendezett még egy filmet. Ráadásul a szociorealista stílus és a propagandisztikus hangvétel mellett még érzelmek megmutatására is képes volt. Ettől függetlenül egy nettó Loach-mozit adott ki a kezéből, igaz, a jobban sikerült darabok közül, de Arany Pálmával való elismerése semmiképpen sem volt jövőbe mutató cselekedet. Miképpen az iráni Asghar Farhadi forgatókönyvírói elismerése sem: a 2011-ben Berlinben díjazott Nader és Simin – Egy elválás története sokkal jobb volt (de legalábbis frissebb) a most értékelt The Salesmannél.

Kérdés, hogy a zsűri tagjai azt látták-e. A kérdés költői, a döntés alapján egyértelmű lehet a válasz: nem. Az egyetlen kakukktojás a történetben a nagydíjas Xavier Dolan, akit például kipécézett magának a francia Liberation című napilap. Ahogy fogalmaztak: Dolan ugyanazokkal a tikkekkel és idegrángásokkal teli arcokkal operáló vizuális diktatúra egzaltált esztétikáját alkalmazza, amely már a Saul fiában is üresen szólt. Ugyanaz a furcsa rendezői ambíció hajtja a két fiatalt: hogy a néző pofájába nyomják a főszereplőt, formalista módon kizárnak és megfojtanak minden filmes környezetet és eszközt, csak hogy megmutassák, milyen virtuózak. A Liberation véleménye konzekvens – bár mi egyáltalán nem értünk vele egyet –, a kritika inkább egységesen elviselhetetlen tévedésnek tartotta Dolan alkotását: nem hogy nem álltak mellé, inkább érveltek ellene.

A zsűri döntése (a nagydíj odaítélése, amelyet tavaly a Saul fia kapott) megmásíthatatlan, és persze nem is Dolan az, aki számára katasztrófaként végződött a fesztivál. Az sokkal inkább Sean Penn, akinek új rendezését, a The Last Face-t még a vörös szőnyeges gálán is kifütyülték. Az afrikai éhező gyerekek és belharcok közé helyezett giccses love story – Charlize Theron és Javier Bardem előadásában – abszolút tévedés, a rendező pedig Terrence Malicknak képzelte magát. Rosszul gondolta. A negatív csúcstartó, vagy ha úgy tetszik, a totális pancser címét egyébként eddig ­Cannes történetében Vincent Gallo viselte, aki a Brown ­Bunny című drámájával bukott meg még 2003-ban. A film, amelynek a főszerepét is eljátszotta, és orálisan kielégíttette magát Chloe Sevigny színésznővel, legalább felháborodást váltott ki. A The Last Face-nek csupán a gúny maradt. Állítólag Gallo küldött egy köszönőcédulát is Penn-nek, aki villámgyorsan távozott ­Cannes-ból.

Természetesen adódik a kérdés: ha mindennel ennyi bajunk van, akkor miért gondoljuk, hogy az idei fesztivál volt az elmúlt évtized egyik legerősebbike? Mert „mellékesen” olyan művészek mutattak be igazi gyöngyszemeket, mint Jim Jarmusch, Paul Ver­hoeven és Cristian Mungiu. (Akik mellett elszürkült a jó formában lévő Pedro Almodóvar vagy a szintén kiváló, de önmagához képest nem sok újat mondó Christi Puiu is.)

Mindhárom rendező igen egyedi, csakis rá jellemző filmmel örvendeztetett meg minket. Jarmusch a Paterson című, leginkább egy haiku versre emlékeztető csodával, amelyben a címszereplő egy csendes és zárkózott buszsofőr (Adam Driver pazar alakításában), aki mindemellett zseniális költő. Őt az a William Carlos Williams ihlette meg, aki a negyvenes-ötvenes években ötkötetes epikus költeményben örökítette meg a New Jersey államban található, Paterson nevű ipari városkát. Paterson, a buszsofőr csöndes jarmuschi hős, aki példaképe nyomán verseket ír mindennapi élményeiről. Jarmusch egyértelműen a művész és az alkotás folyamatát vizsgálja, hogyan lesz valami jelentéktelennek tűnő helyből vagy jelenségből csoda. Definiálni nem tudja, de a varázslat közben a szemünk előtt megtörténik  – úgy vélem, szemtanúja lenni az alkotóművészet megtörténtének, illetve a művészi ősrobbanásnak abszolúte unikum élmény. Miközben Jarmusch arra is képes, hogy megkülönböztesse az önkifejezést az értékteremtéstől: Paterson felesége is próbálkozik a pitesütéstől a gitározásig, de mindenben bájos pancser marad.

Paul Verhoeven 1992-ben járt legutóbb Cannes-ban az Elemi ösztönnel, róla tudjuk, hogy szórakoztatni nála „mocskosabban” nem tud senki. Ilyen az eredetileg amerikai filmnek szánt Elle is, mintha csak a thriller zsánerét vígjátékra cserélte volna a tekintélyes hollywoodi karrierrel rendelkező holland direktor. „Komédia a nemi erőszakról” – jellemezték többen a vetítés után az Elle-t. Egyszóval: Verhoeven egy nőről készített filmet, akinek tulajdonképpen tetszik, sőt élvezi, ha erőszakoskodnak vele, pláne ha a vallási őrült fiatal szomszédasszony férje támad rá símaszkban. Egészen addig megy a játék, míg Elle rá nem jön, hogy azért mégiscsak egy kicsit aberrált dologról van szó, és a férfinak lehetnek olyan áldozatai is, akiknek a legkevésbé sem stimuláló egy-egy durva támadás. A címszerepet egyébként Isabelle Huppert alakítja, aki Verhoeven szerint annyit tett hozzá a karakterhez, hogy ezért már megérte francia filmet forgatni. Huppert remek a kissé sötét szerepben, igazi cinikus gonosz mindenkivel, aki körülötte van. Így még a dekadens nyugati jóléti társadalomkritikát is beleláthatjuk a műbe.

A román film egyértelműen a régiónk nagyhatalma, a két pazar versenymű is ezt bizonyítja. Az izgalmasabb persze Mungiué, az Érettségi című művet bőven irigyelhetjük. A mai káeurópáról szól egy egyszerű történetben, amelyből kiderül, hogy a rendszerváltás óta nem történt semmi, hiába akartuk megváltani a világot. A korrupció átszövi az életünket, a hazugság, a csalás mindennapos dolog, még a tisztességeseket is bedarálja a rendszer. Igen erős motívumként felbukkan az elvándorlás témája is. Mungiu, aki szerint a korábbi filmjei sikere miatt otthon nem vették elég komolyan őket, most nem panaszkodhat: filmjét a cannes-i premierrel egy időben elindították hazájában is, és a román sajtó azonnal nekiment a rendezőnek, hogy kvázi hazaárulóként az ország rossz hírét kelti külföldön. Milyen ismerős helyzet.

Mennyibe kerül egy interjú Cannes-ban?

Azért, hogy egy újságíró leülhessen interjút készíteni egy-egy sztárral vagy rendezővel, a PR-cégek súlyos összegeket kérnek el a filmek regionális forgalmazóitól. Például a fesztiválon jelen lévő Steven Spielberg kétezer euróért ül le egy kerekasztalos beszélgetésre. Ebbe az árkategóriába tartozott a Rendes fickók stábja is: Ryan Gosling és Russell Crowe. Jim Jarmusch már „rongyos” ezerkétszáz euróért kapható volt, csakúgy, mint a világfájdalommal teli Xavier Dolan. Pedro Almodóvar viszont már potom nyolcszázért kötélnek állt. Ha egy országba nincs eladva egy-egy film, akkor hiába is próbáljuk megkörnyékezni a sztárokat, a píárosok kínosan kerülik az obligón kívüli újságírókat. Mindazonáltal érdemes tudni, hogy a művészek általában nincsenek tisztában ezzel az „eljárással”. 2009-ben a velencei fesztivál egyik sajtótájékoztatóján egy norvég újságíró kérdezte meg Michael Moore-t, aki épp a Kapitalizmus: szeretem című művét promotálta, hogy tudja-e, miszerint kétezer euróba kerül vele egy félórás sajtóbeszélgetés. Moore majd leesett a székéről, úgy csodálkozott.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.