|
Visszatérő mozdulat idén a vörös szőnyegen: itt épp Jim Jarmusch és Iggy Pop pózol a fotósoknak
Eric Gaillard / Reuters |
A komikus hangvétel azonban a művészek szemében még mindig vörös posztó. Nehéz felülemelkedni azon az örök dogmán, hogy ha valamin nevetni lehet, akkor az máris egy másodlagos, kevésbé értékes műfajnak minősül. Kevesen vették észre, de tematikájában a Toni Erdmann sok rokonságot mutat az Arany Pálmával elismert Én, Daniel Blake-kel, ugyanúgy a kiszolgáltatott kisemberre fókuszál.
A veterán, júniusban a nyolcvanadik életévét betöltő angol rendező, Ken Loach mindenkit meglepett. Elsősorban azzal, hogy miután bejelentette, hogy visszavonul, gyorsan megrendezett még egy filmet. Ráadásul a szociorealista stílus és a propagandisztikus hangvétel mellett még érzelmek megmutatására is képes volt. Ettől függetlenül egy nettó Loach-mozit adott ki a kezéből, igaz, a jobban sikerült darabok közül, de Arany Pálmával való elismerése semmiképpen sem volt jövőbe mutató cselekedet. Miképpen az iráni Asghar Farhadi forgatókönyvírói elismerése sem: a 2011-ben Berlinben díjazott Nader és Simin – Egy elválás története sokkal jobb volt (de legalábbis frissebb) a most értékelt The Salesmannél.
Kérdés, hogy a zsűri tagjai azt látták-e. A kérdés költői, a döntés alapján egyértelmű lehet a válasz: nem. Az egyetlen kakukktojás a történetben a nagydíjas Xavier Dolan, akit például kipécézett magának a francia Liberation című napilap. Ahogy fogalmaztak: Dolan ugyanazokkal a tikkekkel és idegrángásokkal teli arcokkal operáló vizuális diktatúra egzaltált esztétikáját alkalmazza, amely már a Saul fiában is üresen szólt. Ugyanaz a furcsa rendezői ambíció hajtja a két fiatalt: hogy a néző pofájába nyomják a főszereplőt, formalista módon kizárnak és megfojtanak minden filmes környezetet és eszközt, csak hogy megmutassák, milyen virtuózak. A Liberation véleménye konzekvens – bár mi egyáltalán nem értünk vele egyet –, a kritika inkább egységesen elviselhetetlen tévedésnek tartotta Dolan alkotását: nem hogy nem álltak mellé, inkább érveltek ellene.
A zsűri döntése (a nagydíj odaítélése, amelyet tavaly a Saul fia kapott) megmásíthatatlan, és persze nem is Dolan az, aki számára katasztrófaként végződött a fesztivál. Az sokkal inkább Sean Penn, akinek új rendezését, a The Last Face-t még a vörös szőnyeges gálán is kifütyülték. Az afrikai éhező gyerekek és belharcok közé helyezett giccses love story – Charlize Theron és Javier Bardem előadásában – abszolút tévedés, a rendező pedig Terrence Malicknak képzelte magát. Rosszul gondolta. A negatív csúcstartó, vagy ha úgy tetszik, a totális pancser címét egyébként eddig Cannes történetében Vincent Gallo viselte, aki a Brown Bunny című drámájával bukott meg még 2003-ban. A film, amelynek a főszerepét is eljátszotta, és orálisan kielégíttette magát Chloe Sevigny színésznővel, legalább felháborodást váltott ki. A The Last Face-nek csupán a gúny maradt. Állítólag Gallo küldött egy köszönőcédulát is Penn-nek, aki villámgyorsan távozott Cannes-ból.
Természetesen adódik a kérdés: ha mindennel ennyi bajunk van, akkor miért gondoljuk, hogy az idei fesztivál volt az elmúlt évtized egyik legerősebbike? Mert „mellékesen” olyan művészek mutattak be igazi gyöngyszemeket, mint Jim Jarmusch, Paul Verhoeven és Cristian Mungiu. (Akik mellett elszürkült a jó formában lévő Pedro Almodóvar vagy a szintén kiváló, de önmagához képest nem sok újat mondó Christi Puiu is.)
Mindhárom rendező igen egyedi, csakis rá jellemző filmmel örvendeztetett meg minket. Jarmusch a Paterson című, leginkább egy haiku versre emlékeztető csodával, amelyben a címszereplő egy csendes és zárkózott buszsofőr (Adam Driver pazar alakításában), aki mindemellett zseniális költő. Őt az a William Carlos Williams ihlette meg, aki a negyvenes-ötvenes években ötkötetes epikus költeményben örökítette meg a New Jersey államban található, Paterson nevű ipari városkát. Paterson, a buszsofőr csöndes jarmuschi hős, aki példaképe nyomán verseket ír mindennapi élményeiről. Jarmusch egyértelműen a művész és az alkotás folyamatát vizsgálja, hogyan lesz valami jelentéktelennek tűnő helyből vagy jelenségből csoda. Definiálni nem tudja, de a varázslat közben a szemünk előtt megtörténik – úgy vélem, szemtanúja lenni az alkotóművészet megtörténtének, illetve a művészi ősrobbanásnak abszolúte unikum élmény. Miközben Jarmusch arra is képes, hogy megkülönböztesse az önkifejezést az értékteremtéstől: Paterson felesége is próbálkozik a pitesütéstől a gitározásig, de mindenben bájos pancser marad.
Paul Verhoeven 1992-ben járt legutóbb Cannes-ban az Elemi ösztönnel, róla tudjuk, hogy szórakoztatni nála „mocskosabban” nem tud senki. Ilyen az eredetileg amerikai filmnek szánt Elle is, mintha csak a thriller zsánerét vígjátékra cserélte volna a tekintélyes hollywoodi karrierrel rendelkező holland direktor. „Komédia a nemi erőszakról” – jellemezték többen a vetítés után az Elle-t. Egyszóval: Verhoeven egy nőről készített filmet, akinek tulajdonképpen tetszik, sőt élvezi, ha erőszakoskodnak vele, pláne ha a vallási őrült fiatal szomszédasszony férje támad rá símaszkban. Egészen addig megy a játék, míg Elle rá nem jön, hogy azért mégiscsak egy kicsit aberrált dologról van szó, és a férfinak lehetnek olyan áldozatai is, akiknek a legkevésbé sem stimuláló egy-egy durva támadás. A címszerepet egyébként Isabelle Huppert alakítja, aki Verhoeven szerint annyit tett hozzá a karakterhez, hogy ezért már megérte francia filmet forgatni. Huppert remek a kissé sötét szerepben, igazi cinikus gonosz mindenkivel, aki körülötte van. Így még a dekadens nyugati jóléti társadalomkritikát is beleláthatjuk a műbe.
A román film egyértelműen a régiónk nagyhatalma, a két pazar versenymű is ezt bizonyítja. Az izgalmasabb persze Mungiué, az Érettségi című művet bőven irigyelhetjük. A mai káeurópáról szól egy egyszerű történetben, amelyből kiderül, hogy a rendszerváltás óta nem történt semmi, hiába akartuk megváltani a világot. A korrupció átszövi az életünket, a hazugság, a csalás mindennapos dolog, még a tisztességeseket is bedarálja a rendszer. Igen erős motívumként felbukkan az elvándorlás témája is. Mungiu, aki szerint a korábbi filmjei sikere miatt otthon nem vették elég komolyan őket, most nem panaszkodhat: filmjét a cannes-i premierrel egy időben elindították hazájában is, és a román sajtó azonnal nekiment a rendezőnek, hogy kvázi hazaárulóként az ország rossz hírét kelti külföldön. Milyen ismerős helyzet.
Mennyibe kerül egy interjú Cannes-ban?
Azért, hogy egy újságíró leülhessen interjút készíteni egy-egy sztárral vagy rendezővel, a PR-cégek súlyos összegeket kérnek el a filmek regionális forgalmazóitól. Például a fesztiválon jelen lévő Steven Spielberg kétezer euróért ül le egy kerekasztalos beszélgetésre. Ebbe az árkategóriába tartozott a Rendes fickók stábja is: Ryan Gosling és Russell Crowe. Jim Jarmusch már „rongyos” ezerkétszáz euróért kapható volt, csakúgy, mint a világfájdalommal teli Xavier Dolan. Pedro Almodóvar viszont már potom nyolcszázért kötélnek állt. Ha egy országba nincs eladva egy-egy film, akkor hiába is próbáljuk megkörnyékezni a sztárokat, a píárosok kínosan kerülik az obligón kívüli újságírókat. Mindazonáltal érdemes tudni, hogy a művészek általában nincsenek tisztában ezzel az „eljárással”. 2009-ben a velencei fesztivál egyik sajtótájékoztatóján egy norvég újságíró kérdezte meg Michael Moore-t, aki épp a Kapitalizmus: szeretem című művét promotálta, hogy tudja-e, miszerint kétezer euróba kerül vele egy félórás sajtóbeszélgetés. Moore majd leesett a székéről, úgy csodálkozott.
