Színpadra állította

Az ilyen élményekhez kellett a modern művészet tapasztalata is. Az absztrahálásé, hogy egy ember nagyságú káposztagyaluban felfedezzük az emberszerűséget, a konstruktivitásé, hogy élvezni tudjuk a mángorlók és mosórácsok józan ritmusát, a szürrealitásé, hogy annak vegyük, ha egy fakerekű, gonddal ácsolt gombolyítót bicikli lánca hajt.

Vörösváry kompozíciókat képez a különálló darabokból Reviczky Zsolt

Vörösváry tömött üvegkockáit, amelyekbe olykor vállfákat, olykor dióhéjat, olykor homokkal töltött hamutartók tartalmát sűríti, aligha erőltetett össz­hangba hozni a pop-art-előd francia Arman műanyag hasábba préselt evőeszköz-, szög- és villanyborotva-akkumulációival.

A kovászfa fal inkább népdalgyűjtemény. Óvatos szerző tartózkodik az ilyen hasonlattól abban az országban, ahol Bartókra és Kodályra oly sokan oly kevés mértéktudással hivatkoznak, de ennek a sorozatnak a rendező Vörösváry is okkal adta a Munkadal címet. Az áthidaló törékeny alkotmánynak, amelynek az a feladata, hogy a dagasztóteknő fölé borított terítőt tartsa távol a kelő tésztától, most megtanultuk, végtelen változata létezett-létezik. Már az a pőre funkcionalizmust képviselő példány is gyönyörűséges, amely nem több egy letisztított ágasfánál; egy meghosszabbított csúzliágas. De aztán a konstruktív szerkezetes, a barokk mód sokkaréjos, a rokokós mérsékelten díszes meg a brutálisan létraegyszerű szinte ünnepélyes variánssort alkot a kenyérfának is nevezett készségekből.

A tárgyaknak önmagukban is van funkción túli tartalmuk, ám a gyűjtő-kurátor ezt csoportosítással fokozza, alakítja. Profán, egyszersmind hívő igazodású. Az utolsó vacsora olajnyomat- és falvédővariánsai mellé így kerülnek Benda Iván meglepő, mert a zsidó hitéletet XIX. századi festőmodorban rögzítő fotói, és a korai Somogyi Győző e környezetben még meglepőbb grafikája.

Kondor rézkarcai kereszt alakú elrendezést kaptak a hátsó, valamiképp az elmúlásnak szentelt teremben, akárcsak a vérző szívű Mária- és Krisztus-nyomatok nagyobb tétele, s ugyanott a várhatóan legnépszerűbb installáció egy morzsolószékekből összeterelt groteszk-vidám nyáj lesz, amely mögött egy faragott kaptárra állított, barokkosan táncos faszent a pásztor.

Ez utóbbi installáció mutatja a legvilágosabban Vörösváry műcsarnoki munkájának a lényegét. Ahogyan a koreográfusok stilizálják-fogalmazzák színházzá, produkcióvá az eredeti néptáncot, az egyébként kortárs gyűjteményéről is híres kurátor úgy állítja színpadra a tárgyi néprajz értékeit.