– Tudna példát mondani?
– Persze. A Hogyan rohanj a vesztedbe egyik kivágott jelenete egy orvosnál játszódott, amikor a doki éppen operál valakit. Persze itt még nem a „vészhelyzet” korában vagyunk, így kézzel volt épp benne a páciensben, és egyszer csak egy macska is beugrott segíteni neki. Kiderült, hogy a közönség inkább sokkot kapott, mintsem önfeledten mulatott volna a látottakon, így a jelenetnek mennie kellett. Az ilyen vetítés az egyetlen lehetőség annak felmérésére, hogy egy-egy téma mennyire viccképes, vagy hogy esetleg túllépted-e határt, vagy a poénod netán klisévé vált. Közhely, de a definíció örök érvényű: a komédia tulajdonképpen tragédia plusz idő. Például a Titanic tragédiájáról ma már bátran lehet poénkodni, de 9/11 kapcsán még mindig ízléstelen lenne ugyanezt megtenni.
 |
| Kjevork Dansezian / Reuters |
– Ha már szóba hozta az ízléstelenséget: őszintén humorosnak tartja azt, hogy valaki „teleszarik” egy kalapot? Majd aztán egy másikat, és még egy villanóképet is kapunk az eredményről?
– Hollywoodban is megoszlanak erről az álláspontok. Sokak szerint kötelező az úgynevezett pisi-kaki humor, mások szerint nincs létjogosultsága. Ha nem tartom is kötelezőnek, de abban biztos vagyok, hogy igenis van rá nézői igény. A humort nem lehet szétválasztani és kategorizálni, pláne nem az „intelligenciára” hivatkozva. Gondoljon csak a Monthy Python Repülő Cirkuszára: támadták a katolicizmust, gyilkos társadalmi szatírákat nyomtak le az emberek torkán, nekimentek a politikának, de ugyanakkor volt olyan jelenetük is, melyben egy sovány pasi egy előkelő étteremben a péniszről énekel, majd bejön egy kövér, és tíz percen keresztül hány premier plánban. A lényeg, hogy minden pillanatukban őszinték és hitelesek voltak. A híres kritikus mondta ki a mozi lényegét: ha nevetsz rajta, akkor szórakoztató, ha felizgulsz rajta, akkor vicces. Nekem Albert Brooks is vicces, de ugyanakkor a Jackassen is baromira jól szórakozom.
– Mi volt a legrosszabb tesztvetítésélménye? Volt olyan, hogy nem hitt mégse az embereknek?
– Hogyne, mindegyik vetítés ilyen Los Angelesben. Itt szinte soha nem nevet senki, mert a nézők vagy szakmabeliek, vagy nagyon azok akarnak lenni. Hollywoodban senki sem nevet – ezért vagy azért. Legtöbben a „nyűgözz le, ha tudsz” attitűddel ülnek be, míg bárhol máshol a közönség a szórakozni szeretnék nyitottságával kezel egy-egy filmet. De visszatérve egy kicsit az előző kérdésre: ha ötmillióból forgatsz filmet, nyugodtan poénkodhatsz Benjamin Disraeliről, noha pontosan tudod, hogy egy amerikainak fogalma sem lesz róla, hogy kicsoda ő. Ha negyvenmillió dolláros büdzsével dolgozol, akkor muszáj garantált kacagásokat is hoznod, mert a belépőket kell eladnod.
– A Family Guyban rengeteg ismert művészt „savaz”. Nem volt ebből soha baj?
– – Volt olyan híresség, aki például nem volt ennyire úriember?
– Adrian Brody volt a legrosszabb. Részletekbe menően kifejtette, mennyire utálja azt, amit csinálunk, és azt meg pláne nem tartotta viccesnek, hogy őt magát is kikarikíroztuk.
– Mi a helyzet a kritikusokkal? Mert azon nincs mit szépíteni, hogy lehúzták a westernkomédiáját.
– Nem csodálkozom, a kritikusok imádnak ütni-vágni. Az Oscar-ceremónia után is kaptam hideget-meleget, biztosan nagyon rossz voltam műsorvezetőként, de azért mégiscsak rekordnézettséget értünk el. A mai napig emberek állítanak meg az utcán, hogy gratuláljanak. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy mire föl ez a nagy utálat. A sajtóm hosszú ideje változatlan: már azért is lehordanak, amit még meg sem csináltam. Olyan ez, mint egy rossz középiskolai rémálom: klikkesedünk. Nem az igazi teljesítmény számít. Ott van pél dául Steven Spielberg, akinek még a kocsiját sem lennék méltó mosni, korunk egyik legnagyobb vizuális mesélője, de mivel anyagilag sikeres, szinte kötelező szidni őt.
– A tévés vagy a mozis világban érzi szabadabbnak magát?
– Mivel a Family Guy országos csatornán megy, nagyon sok mindent természetesen nem tehetünk meg. De ha ettől eltekintünk, alapigazság, hogy a mozis világ rendezési szempontból sokkal megengedőbb és nyitottabb. Itt bármit meg tudsz valósítani vizuálisan, senki sem fog leállítani, hogy a látványon kell spórolnod. Írás szempontjából azonban a tévé a szabadabb világ. Nem egyetlen epizódtól függ az életed, sokkal több lehetőséged nyílik a kísérletezésre. Az egyik héten kipróbálhatsz valami extrémen újat, és ha nem jön be, akkor a következő részben visszatérsz a régi bevált recepthez. Egyszóval: a tévés világban olykor meg lehet bukni. A mozi esetében mindig csak egy dobásod van, ha ott nem működik valami, akkor baromi nagy bajban vagy, ezért nem mer senki kockáztatni semmit, például azt sem, hogy eredeti legyen.
– Magára osztotta a Hogyan rohanj a vesztedbe főszerepét...
– Persze szexelnem kellett a rendezővel..., de, ne aggódjon, vettem a kérdést. Ha a Rockyt rendeztem volna, akkor biztos nem én lettem volna a legjobb választás, de ebben a karakterben én vastagon benne vagyok. Persze féltem, de ugyanezt a drukkot éreztem, amikor a Tedet rendeztem, mivel az volt direktori debütöm. Most is kockáztattam azzal, hogy színészkedtem.
– Gondolom, nem imádkozik a sikerért, büszkén vállalja, hogy ateista.
– Régebben azt mondtam, hogy százszázalékos ateista vagyok, ma már csak azt mondom: kilencvenkilenc. Nem akarok olyan elvakult lenni, mint a bigott vallásosak. Tudom, ne mondja, a purgatóriumban fogok az örökkévalóságig szenet lapátolni!
– Összes művében fontos szerephez jut a bajusz...
– Igen, mert manapság csak viccből vagy hippiségből hord az ember ilyet, de filmen egészen más dramaturgiai eszköz. Egyfajta péniszpótló. Ha bajuszokról van szó, mindenki tudja, miről is szól valójában a diskurzus.
– Hordott valaha bajuszt?
– Nem, de az egyetem alatt szakállas fickó voltam.
– Biztos van erre is elmélete: egy amerikai miért használja minden második mondatában, hogy „God”?
– „Oh my God!”, Atyaisten! – ez rám is áll. Olyan ez, mint a „fuck” a brit angolban, nem? Szerintem ezek egyszerű dogmák, de talán egy nyelvész ennél okosabbat mondana.
– Seth McFarlane esetében kötelezőek a popkultrális utalások. Hogy jutott eszébe mindebbe belekeverni a Vissza a jövőbe dokiját?
– Az alapszabály az volt, semmi olyan nem lehet most benne a filmben, ami 1882 után történt, és mivel a Vissza a jövőbe harmadik része az időutazás miatt bevethetővé vált, egyértelmű volt, hogy használjuk. Christopher Llyod meg imádja ezt a szerepet játszani. A közönség kifejezetten szereti a parafrázisokat és az ismerős arcokat nem létező szerepekben. Ryan Reynolds például szerepel, de annyira pont nem, hogy akár egy mondata is legyen. A western egyébként pont olyan, mint a sci-fi: legyen szó múltról vagy jövőről, elképzelt világot kell ábrázolni.
– Elárul valamit a Ted 2.-ről?
– Sokan találgatnak, hogy mi lesz, eddig senki sem találta el. Mivel egy szimpla folytatás unalmas lenne, mindenki valami sokkolóan másra számítson, mint az előzmény!
