Arrébb indulásra kész, távolságinak kinéző busz tárul a szemünk elé, amelynek előterében csontvázak próbálják elütni a hosszúra nyúlt időt okszerű szeszfogyasztással, a Closing Time (Záróra) című közeli festményen egy rettentően részeg ember borogat rókázás közben asztalt, poharat meg ami a keze ügyébe kerül. Odébb rendkívül túlméretes nemiszervvel ábrázolt hatósági személy ér tetten az éjszakában sunyi kis zseblámpájával egy mit sem sejtő graffitist, avagy szimpla falfirkálót, itt valami megtörtént esetre gyanakszunk, majd az egyik hupikék törpike teljesen elzöldült fejét láthatjuk összetagelt téglafalra szegezve – végre. Az aktus magától értetődően erős artériás vérzéssel járt.
A kiállítás netes meghívójában szereplő, tehát bizonyára különösen fontosnak ítélt Pussy Voyage című alkotáson ismét felbukkan egy busz, apró kis izék ülnek benne, meglehetős közönnyel szemlélve egy újabb, roppant hímtagot, amely a tetőn tanyázó majomformához tartozik, de mondjuk legyen elég ebből ehelyt ennyi; nem ecsetelnénk különösebben az antropomorf nyuszi alkatú és a gyilkos tekintetű kutyaszabású jól induló, de tragikus kifejletbe torkollott utcai találkozását megjelenítő kép részleteit sem. A marsbélien kietlen tájban felbukkanó temető részleteit viszont szívesen: fent ufó lebeg, alant csontvázak és zombik kelnek ki a sírokból, egy ponton Mozart sírkövét, egy másikon bizonyos Jimiét látjuk. Csontvázak a főszereplői a szintén hangulatos Death Valley Blues c. alkotásnak is, emitt egy vadnyugati környezetbe helyezett jókedvű túlvilági mulatságnak lehetünk műélvezői.
A közvélekedés szerint a street (pontosabban urban) art mindenképpen a saját közegében él meg a legjobban, ehhez képest számos alkotó, ahogy például a szintén utcáról indult világhírű pop-art művész, Keith Haring már a nyolcvanas években bemutatkozott a menő New York-i galériákban. Megkésve bár, de nálunk is ez lett a trend, a 2000-es évek elején induló urban art legjelesebb képviselői – akiknek egy része magasan képzett grafikus – az évtized második felére ugyancsak rendszeres szereplők lettek a kiállítóhelyeken. A Latarka-beli tárlat kurátora, Bánki Ákos szerint elsősorban azért, mert egyszerűen érdekesebbek lettek annál, hogy csak az utcákon, kocsmafalakon lehessen látni a munkáikat, másodsorban pedig azért, mert feltámadt az igény, hogy ezeket a veszendő műveket megőrizzék, dokumentálják valahogy (2006-ban még egy Nemzeti Galéria-beli kiállításra is bekerült a nagyvárosi művészet –mások mellett Bakó Tamás alkotásai is láthatók voltak). Egyre több galéria (Karton, Roham, Trafó, Bázis, Shopp, Telep stb.) rendez rendszeresen tárlatokat a legjobbaknak tartottak műveiből, mondhatni: a művészeti ág kanonizálódott.
A kiállítás május 28-ig látogatható.
Az alkotók
Bakó Tamás a MOME grafika szakán végzett. Szabadúszó grafikus, vegyes technikával készült, sajátos atmoszférájú rajzai rendszeresen láthatók A Roham magazinban, ő illusztrálta a Prizma c. folyóirat első, 2009-es számát. Számos kiállításon vett részt, egyik legemlékezetesebbet 2010-ben láthatta a publikum: munkái az azóta elhunyt Bada Dada műveivel együtt voltak megnézhetők a Roham Galériában.
Stark Attila szintén az Iparművészetin szerzett diplomát. Képeit először 2001-ben (ekkor még csak harmadéves volt) mutatta meg a közönségnek, a Tölgyfa Galériában. Dolgozott romkocsmákban, a már említett Roham magazinnak, képregény-sorozatával lapunk olvasói is találkoztattak. Kulo City, majd Kulo City – Bélváros címmel könyveket készített (az előbbiből filmet is csináltak). Emellett köteteket illusztrált, lemezborítót tervezett.
