A rendházban jelenleg húszan élnek, a legfiatalabb 23 éves, a legidősebb 80. Sok mindenben hasonlít ez egy családhoz, mindenkinek megvan a maga feladata, beosztják a házimunkát, a bevételeik pedig egy közös bankszámlára mennek, abból gazdálkodnak közösen.
Ráhel nővér 2002-ben, 26 éves korában csatlakozott a rendhez, amelyről korábban mit sem tudott. Akkor már egy éve motoszkált a fejében a szerzetesség gondolata, több közösséget is felkeresett, majd látott egy hivatástisztázó lelki gyakorlatot hirdető plakátot, amely felkeltette érdeklődését. Elment, és a domonkosoknál otthon érezte magát. Így volt ezzel Magyar Marietta Mirjam házfőnöknő is.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
– Mint egy kesztyű, amely tökéletesen illeszkedik a kézre – magyarázza Mirjam nővér, aki úgy jelentkezett, hogy korábban életében nem találkozott domonkos nővérrel. Annyit tudott róluk csupán, hogy tanítással foglalkoznak, és úgy érezte, itt a helye.
– Amikor beléptem, eléggé megijedtem
– mondja a 40 éves Ráhel nővér. Korábban ápolónő volt a szegedi kórház intenzív osztályán. – Nagyon önálló voltam, de itt ez egyik napról a másikra megszűnt. Megviselt a váltás. Három nap után azt mondtam a magisztrának, hogy nem megy, de azt tanácsolta, adjak még magamnak időt – folytatja, hozzátéve, a hétéves képzési idő minden szakaszának vannak nehézségei, amelyekkel meg kell küzdeniük.
A jelöltidő körülbelül egy évig tart. A jelöltek beköltöznek ugyan a rendházba, ám azon kívül dolgozhatnak, tanulhatnak. Ez az ismerkedés időszaka, amikor szépen, fokozatosan kapcsolódnak be a közösség életébe.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A következő szakasz a noviciátus, az újoncidő időszaka. Ennek első éve alatt a noviciák csak a házon belül tanulnak és dolgoznak. – Intenzív időszak, sokak számára a legnagyobb kihívás a bezártság és az, hogy a külvilággal való kapcsolat a minimálisra csökken – mondja a házfőnöknő, aki szerint nem könnyű az embernek szembenéznie a csöndben Istennel és önmagával.
A noviciátus második éve apostoli munkával telik, amelyet a novíciák a kongregáció különböző házaiban töltenek. – Nekem az ideiglenes fogadalmas idő volt a legnehezebb – emlékezik Mirjam nővér. Ez az időszak négy évig tart, a junior nővér ilyenkor folytatja tanulmányait, részt vesz az apostoli munkában, és mindenekelőtt elmélyíti a domonkosi hivatás megélését, valamint felkészül az örökfogadalom letételére. – Nem könnyű belenőni a szerzetesi önazonosságba úgy, hogy közben a rendházon kívül dolgozunk, tanulunk, ügyelni kell rá, hogy ez a kettő ne váljon szét. Figyelni kell arra is, hogy az imádság, az életforma ne váljon rutinná – teszi hozzá.
– Anyukámmal és az egyik testvéremmel rendszeresen beszélek, azonban két testvérem nem áll velem szóba, máig nem tudják elfogadni a döntésemet – mondja Ráhel nővér.
– A belépés előtti időszak volt a legkeményebb: otthagyni a családom Csíkszeredában, úgy, hogy korábban pár napos nyári táborokból is hazakéredzkedtem – veszi át a szót Petres Erika Lúcia nővér. – 19 éves koromban láttam először sírni apukámat, amikor felszálltam a Szombathelyre tartó buszra, ott volt akkor a kongregáció anyaháza – teszi hozzá. Néhány gyerekkori barátjával a mai napig tartja a kapcsolatot, bár ritkán találkoznak. Évente csupán egyszer-kétszer szokott hazalátogatni Erdélybe.
Deák Viktória Hedvig a rendszerváltozás után, 1991-ben, az újrainduláskor lépett be a rendbe.
– 19 éves voltam, de így is feltűnt, hogy a szerzetesrendek működésének 1950-es betiltása után 40 évvel mennyi kérdőjel volt még az identitásunkkal kapcsolatban. Napról napra alakult az új közösség és a nevelés a Szombathelyen visszakapott rendházban – jegyzi meg. 12-en kezdték, hatan maradtak. Ez az arány máig megfigyelhető. Általában a belépők fele teszi le a halálig tartó örökfogadalmat.
– A szerzetesi élet alapja a hármas szerzetesi fogadalom, amely Jézus életformáját utánozza. Ez a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység – említi Hedvig nővér, hozzátéve, hogy utóbbit azért nem úgy kell elképzelni, hogy nyomorognak. – Nemrég egy katolikus gimnázium osztálya érkezett hozzánk, és több diák megjegyezte, tartottak tőle, hogy nem lesz fűtés – mondja nevetve. A tisztasággal kapcsolatban megjegyzi, a házasságról és a saját családról való lemondást jelenti, azért, hogy teljes testi-lelki valójukkal tudják az Istent szeretni és őt egymásban és az emberekben szolgálni. – Az Isten-kapcsolat intenzitása kizár minden más kizárólagos emberi kapcsolatot. A szabálynak, elöljárónak, közösségnek való engedelmesség pedig segít szabaddá válni az életünkről szóló elképzeléseinkhez való görcsös ragaszkodástól (pl. készek vagyunk oda menni, ott élni-dolgozni, ahová az elöljáró küld bennünket). A szegénység az anyagi javaktól való függetlenséget és az életmódunk egyszerűségét jelenti – veszi át a szót Mirjam nővér. A közösségben senkinek sincs okostelefonja, a számítógépeket is többnyire közösen használják a gépteremben. Vannak persze kivételek. Azoknak a nővéreknek például, akik a Sapientia Hittudományi Főiskola oktatói, van saját gépük a szobájukban, mert az a mindennapi munkájukhoz elengedhetetlenül szükséges.
– Igyekszem követni a híreket, a napi eseményeket – mondja Ráhel nővér, hozzátéve, nem lóg egész nap a neten, de a főbb hírportálokat rendszeresen olvassa. – Érdekel bennünket, mi történik a világban, Szíriában, és érdekel a menekültkérdés is – teszi hozzá Hedvig nővér. Mind a négyen éveken át tanultak külföldön, több nyelven beszélnek.
– Nálunk, domonkosoknál fontos a képzettség, többségünknek van diplomája. Ez főként azért is lényeges, mert prédikátorrend vagyunk, az evangélium örömhírét akarjuk átadni, ezt pedig leginkább a tanításban-nevelésben éljük meg. Vannak közöttünk hitoktatók, filozófia-, kémia-, matematikatanárok, de közgazdász és pszichiáter is – teszi hozzá. – Fontos nekünk a hit intellektuális átadása is: könyvek fordítása, kiadása, tudományos cikkek írása, előadások tartása.
Ebben az apostoli munkájukban próbálnak lépést tartani a korral, van Facebook-oldaluk is közel 800 követővel. – Programokról adunk hírt, és prédikálunk is – jegyzi meg Hedvig nővér, aki szerint a fiatalokat az interneten lehet leginkább megszólítani.
Arra a kérdésre, hogy ha valamire szükségük van, mégis hogyan vásárolnak zsebpénz vagy fizetés híján, Ráhel nővér nevetve válaszolja: – Könyörgő tekintetünket Mirjam nővérre vetjük. Ha új szemüveg, cipő vagy kabát kell, mert a régivel valami történt, a házfőnöknőtől kell engedélyt kérni. Ő az, akivel megbeszélhetjük és egyeztethetjük a költségeket – mondja. Az új holmik vásárlásakor is fontos szempont, hogy az egyszerű legyen, a célnak megfeleljen, ugyanakkor ne kerüljön sokba.
Az élelmiszereket, tisztítószereket, kozmetikumokat nagy mennyiségben vásárolják meg. Szinte mindenki ugyanazokat a testápolókat, tusfürdőket használja, de ahogy minden családban, itt is tekintettel vannak az egyéni szükségletekre is. Szigorú időbeosztással élnek, átlagosan 4-5 órát töltenek imával. – Nincs túl sok szabadidőnk – felelik, mikor a hobbijaikról kérdezem őket. – A vasárnap délutánok kötetlenebbek, lehetőségünk van sétálni, futni a környékbeli erdőkben, pingpongozni, zenét hallgatni vagy olvasni – mondja Mirjam nővér, hozzátéve, havonta van másfél-két úgynevezett „csendes nap" is, amikor elcsendesednek, az egész napot egyedül, imádsággal, pihenéssel, egyszóval az Istennel töltik. Ilyenkor nem kell részt venniük a közös étkezéseken, szabadabban oszthatják be a napjukat.
– A kikapcsolódás módja sem mellékes. Horrorfilmek nézése nem lenne kompatibilis az életmódunkkal. Fontos a rekreáció, de nem mi választjuk meg, hogy mivel akarunk foglalkozni. Sokszor az ima pihentetőbb, mint bármi más – állítja Mirjam nővér, aki szerint a ház körüli teendők is kikapcsolódást jelenthetnek például annak, aki egyébként szellemi munkát végez. Ilyen lehet a kertészkedés, a sütés-főzés. Hedvig nővér szerint a szigorú napirend is egyfajta könnyebbség, még ha ez ambivalensen hangzik is. – Kiszámítható a ritmusa, így semmi nem tereli el teljesen a figyelmünket, mindig az adott feladatra tudunk koncentrálni – jegyzi meg.
Abban mindannyian egyetértenek, hogy az emberek többségét nem hagyja hidegen, ha meglátják őket az utcán a szerzetesi ruhában. Volt, aki kezet csókolt Ráhel nővérnek a mozgólépcsőn, más imát vagy áldást kért tőle. Az ellenséges reakció ritka, gyakoribb a közöny, még gyakoribb a bizalom. Nem ritka, hogy a városba vezető buszozás során útitársaik megosztják velük gondjukat-bajukat. – Bíznak bennünk, de ez azt hiszem, nem is nekünk szól elsősorban, hanem inkább Istennek, akihez tartozunk.
