Szerep, játék

BAJÁRI LEVENTE: Anyeginként! Nagyon közel érzem magamhoz a figurát, és a XIX. századi Oroszország miliőjét is.

KOZMA ORSI: Én egy olyan szereplő lennék, amilyen az operettben a szubrett. Nem vagyok az a kimondott végzet asszonya típus, nem érzem magam dívának. Sokkal inkább egy tűzrőlpattant, kicsit kotnyeles, nagyszájú, de néha azért naiv karakter. Erről jut eszembe: nemrég, egy Cotton Club Singers-próbán régi felvételek nézegetése közben találtunk egyet, amelyen két Presser-dalt dolgoztunk fel, a Ringasd el magad címűt meg a Szilvás gombócot a Padlásból. Néztem magam gálasminkben, és nem tudtam rájönni, kire is hasonlítok annyira. Aztán leesett: a fiatal Schütz Ilára! Az ő szerepei például illenek rám.

BAJÁRI LEVENTE: És a zenei világból ki lennél?

KOZMA ORSI: Kylie Minogue és Madonna – hú, ez elég nagyképűen hangzik.

BAJÁRI LEVENTE: Jössz a Kylie-koncertre? Én már vettem jegyet.

KOZMA ORSI: Kettőnknek? Na, fordítsuk komolyra a szót: mondok egy jóval alternatívabbat is.

BAJÁRI LEVENTE: Fogadjunk, hogy Björköt!

KOZMA ORSI: Igen, őt. A Cotton Club Singers megalakulásának huszadik jubileumát hamarosan egy turnéval ünnepeljük, amelyre előkaparom az It’s Oh So Quiet című dalt, aminek magyar szövege is van. Bár ragyogóan énekelte Betty Hutton – ráadásul a dal eredetije német –, az én szívemnek mégiscsak a Björk-féle, őrült klipes verzió a legkedvesebb.

MAGAZIN: Ez a dal az idő tájt lett óriási sláger – amennyiben Björknél lehet ilyesmiről beszélni –, amikor ön az Operaházba szerződött.

BAJÁRI LEVENTE: Hiába, eljárt felettem az idő. Ne nevess, Orsi, a táncosok egészen más időszámítás szerint élnek.

KOZMA ORSI: És te most hány évesnek számítasz? Hatvan?

BAJÁRI LEVENTE: Kutyaévekben? Most harminchét vagyok, mondhatom azt, hogy technikailag és művészileg is a pályám csúcsán járok. Ez az időszak a leghasznosabb, innen már csak kifelé vezet az út. Mi negyvennégy éves korunkban megyünk nyugdíjba: ha nem hátráltat valami komolyabb sérülés, még van néhány szép évem.

MAGAZIN: Gondol rá, mi lesz azután?

BAJÁRI LEVENTE: Egyre többet. Az biztos, hogy színház közelben maradok, de tanítani semmiképp sem szeretnék. De nem leszek, mondjuk, esztergályos, ha erre kíváncsi.

MAGAZIN: Ahogy a balett-táncosoknál a kor, egy énekesnő esetében az anyaság lehet vízválasztó – önnek pedig ikerlányai vannak a férjével, Benedek Tamással, a Neo együttes dobosával. Sokaknak nem sikerül a visszatérés, a Kozma Orsi Quartet viszont most rukkolt elő egy új lemezzel (Soulprints).

KOZMA ORSI: Alapvetően szorongó ember vagyok, állandó félelmekkel. A terhességem alatt sokszor eszembe jutott, hogy na, tessék, két gyerekkel tutira elástam magam. Szerintem ezt minden nő átéli. Az a szerencsém, hogy a férjem, bár maga is aktív zenész, partner mindenben. Komoly logisztikát és szervezést igényel, hogy koncertezhessünk, stúdiózhassunk, de én megdöglenék zene nélkül. Ez a feltöltődés, csak így tudok otthon működni.

MAGAZIN: Anna Netrebko opera-énekesnő állítja, hogy terhessége óta „megháromszorozódott” a hangja. Az öné változott?

KOZMA ORSI: A korral járó mélyülést már érzem, bár szerencsére a magasságaim megmaradtak. Talán teltebb, melegebb lett a hangszínem egy kicsit.

M. Schmidt János

MAGAZIN: A második, 2007-es Kozma Orsi-szólóalbum címe Az igazi szerep volt. Szerepeket játszik a különféle projektjeiben?

KOZMA ORSI: Sokan kérdezik, nem zavar-e, hogy én „csak” Kozma Orsi vagyok a Jazz+Az-ból vagy a Dzsungel könyvéből? Pedig a lány a Cotton Club Singersből is Orsi volt, csak más szerepben. Hol szofisztikáltabb, hol vadócabb, egyszer rövid, másszor hosszú hajú, de mind én vagyok. Most épp az anyaszerepet tanulom.

MAGAZIN: Önnek sok olyan szerepe volt, amelyre meg kellett érnie?

BAJÁRI LEVENTE: Volt bőven. Igaz, én sohasem a szőke, kék szemű herceg voltam, általában a bonyolultabb karaktereket osztották rám, mint Karenin vagy Rhett Butler. Nagy kihívás volt A csodálatos mandarin címszerepe: az egy sokkal maszkulinabb, idősebb figura, mint amilyen én lehettem, amikor megkaptam. Ma már teljesen másként táncolok bizonyos szerepeket, mint siheder koromban: Rómeót húszévesen zsigerből adja elő az ember, harmincöt esztendősen már nehezebb hitelesnek lenni. Orsi, te érzel magadon változást?

KOZMA ORSI: Amióta anya vagyok, sokkal nehezebben akklimatizálódom. Előfordult, főként, amikor még szoptattam, hogy a koncert feléig képtelen voltam lelazulni. Otthon viszont, a fellépések után gyakran csak ülök, és nézek magam elé.

MAGAZIN: Nemrég jelent meg Tori Amos új albuma, az Unrepentant Geraldines, amelyen – a korábbi együttműködések sikerén fölbuzdulva – ismét duettet énekel a lányával, Natashyával, férje, Mark Hawley pedig régóta producereli a lemezeit. Ön is rendszeresen fellép a férjével –alakul már a családi zenekar?

KOZMA ORSI: Nem tartom kizártnak, hogy Anna lányomból dobos válik egyszer. Döbbenetes, hogy már ilyen kicsi korban micsoda ritmusérzéke van! Nemrég a kezébe adtunk egy pár dobverőt – na, nem azt mondom, hogy Borlai Gergő kicsiben, de elképzelhető, hogy az apja nyomdokaiba lép majd.

MAGAZIN: Nem sínyli meg egy párkapcsolat a közös színpadi munkát?

KOZMA ORSI: A férjemmel szerencsére ez nagyon jól működik. A pop-projektemben dobol, legutóbb a Magyar Dal Napján zenéltünk együtt. Most fejezte be az MR Szimfonikot, elég nagy felelősség hárult rá, hiszen ha elrontja, akkor a szimfonikus zenekarnak is lőttek. Egyébként simán felkel éjszaka a lányokhoz, ahol tud, segít, úgyhogy neki sem könnyű. De a színpadon nem a férjemként, hanem zenésztársként tekintek rá. Mert hát mégse mondhatom neki, hogy jaj, cicukám, ne így üsd meg azt a pergőt... Egyébként volt olyan pasim, akivel nem tudtam így együtt dolgozni: elpirultam, zavarba jöttem, a színpad ellentétes végeibe kellett állnunk, hogy ne legyen gond.

BAJÁRI LEVENTE: A balettvilágban sokan alkotnak a színpadon kívül is egy párt. Korábbi párommal, alkotótársammal és múzsámmal, Pazár Krisztával talán nem lettünk volna olyan sikeresek, ha párként fogunk a közös munkába. Pont akkor nem tudtuk volna kizárni az érzelmeket, amikor arra a leginkább szükség lett volna. Ma is nagyon jóban vagyunk – igaz, ebben a közegben a férfi-nő barátságok is remekül működnek. A mostani párom, Csokán Vivienne is balerina.

MAGAZIN: Egy kapcsolatba a szakmai kritika is belefér?

BAJÁRI LEVENTE: Én viszonylag jól fogadom a kritikát, akár leírva is, sőt kifejezetten érdekel, mert tudok belőle építkezni. Azonnal átlátok azon, aki nem őszintén dicsér. Mi most két teljesen különböző pályaszakaszban vagyunk Vivienne-nel, de néha szoktunk szakmázni.

KOZMA ORSI: Én elfogadom Tomitól a kritikát, adok a véleményére.

MAGAZIN: Apropó, kritika: volt valaha részük nagy kudarcban?

BAJÁRI LEVENTE: Olyan előfordult, hogy egy adott előadás, amiben szerepeltem, nem lett sikeres, meg hogy a színpadon többen voltunk, mint a nézőtéren, de hagyományos értelemben vett nagy bukást még nem éltem meg. Vicces jelenetek bőven adódtak, például, amikor egy premieren leesett az egyik lábamról a cipő. Ilyenkor mit tehet az ember? Poént csinál belőle, még ha közben azt is gondolja, hogy úristen, én soha többé nem megyek ki a színpadra. Fél lábon továbbcsináltam a jelenetet, majd felvettem a cipőt, és azzal hajoltam meg, hogy ha valaki esetleg addig nem vette észre a malőrt, biztosan feltűnjön neki. Persze mindenki röhögött.

KOZMA ORSI: Én másfajta kudarcot említenék, vagy inkább az egyetlen olyan esetet, amikor nem tettem meg mindent valamiért. Eredetileg színésznőnek készültem, ám úgy gondoltam, nem sokat kell tanulnom ahhoz, hogy elsőre felvegyenek. Annyit tettem az ügy érdekében, hogy mivel raccsoltam, elmentem a gégészetre, és felvágattam a nyelvemet, meg eljártam logopédushoz és beszédtechnikára. Akkoriban tényleg egy másik bolygón élhettem... Nyilván nem vettek fel, de az élet később megadta a színházas lehetőségeket, úgyhogy nincs hiányérzetem.

MAGAZIN: Levente, önről azt hallani, hogy szinte lehetetlen kihozni a sodrából.

BAJÁRI LEVENTE: Ez így van. Nagyon vicces, hogy ha kinyitom a számat, mindenki megijed, azonnal csönd lesz a teremben. Hatásos, mert ritkán fordul elő.

MAGAZIN: No és ön?

KOZMA ORSI: Fejlődőképes vagyok... A gyerekek nagyon jó nevelők. Harmincéves korom előtt olyan voltam, akár egy zabolátlan kiscsikó: nagyon könnyen eljárt a szám, látszott az arcomon, mit gondolok, és akkor is elmondtam a véleményem, ha nem voltak rá kíváncsiak. Ma sem vagyok egy elfojtós típus. Jóízűen tudok nevetni, de teli tüdőből ordítani is. A gyerekek születése után – biztosan a hormonok miatt is – előfordult, hogy zengett az egész Bajza utca...