A hozzáértők zöme szerint nem Louis Armstrong volt minden idők legjobb dzsessztrombitása, de még csak nem is Miles Davis. Dizzy Gillespie mindenkinél gyorsabb és komplexebb futamokat fújt – szerencse, hogy tanítani is szeretett.
A tanítónőt, akinek Dizzy Gillespie-t köszönhetjük, Alice V. Wilsonnak hívták. A dél-karolinai Cheraw-ban oktatta a szegény fekete környék nebulóit, és hogy bírjon velük, minden reggelt zenéléssel kezdtek. Az ütött-kopott hangszerekért gyakran volt verekedés, de a trombitát senki sem tudta kicsavarni a kis John Birks Gillespie kezéből. Bunyós srác volt, talán mert téglavető, szombat esténként pedig zenekarvezető apja minden vasárnap reggel sorba állította és elnáspángolta mind a kilenc csemetéjét, a végére tartogatva a legkisebbet és legnyakasabbat.
Viszont zenélésben otthon sem volt hiány, a kis lókötő négyéves korától zongorázott és mindenbe belefújt, ami a keze ügyébe került. Wilson tanárnő nem tudott kottát olvasni, úgyhogy nála minden darab B-ben szólt, de mire 1927-ben, Gillespie tízéves korában meghalt az apja, és anyja magára maradt a gyerekekkel, már világos volt, mi lesz a fiúból.
Annál is inkább, mert gyapotszedés és árokásás közben rájött, hogy csak így emelkedhet ki a nyomorból. Másrészt a sok verés miatt örökre megutált minden tekintélyt. Nyakasságából később voltak is problémái, de alázatból még sosem születtek nagy dolgok.
Sokat gyakorolt és gyorsan tanult. Zenei ösztöndíjat kapott egy magángimnáziumtól, tizenhat évesen maga a nagy King Oliver kínált neki állást, aki a dzsessz kezdeteinek legendás trombitása, Armstrong példaképe és mestere volt. Gillespie azonban sosem hallott róla, úgyhogy nemet mondott neki. Tizennyolc éves korától egyre jobb zenekarokban kapott állást, húszévesen Washingtonban ismerte meg Lorraine Willis táncosnőt, akivel három évvel később házasodtak össze, és akivel, ritka ez a szakmában, az egész életét leélte.
Dizzy és Armstrong közös bolondozása: Umbrella man
hirdetés
1939-től a kor híres táncdalénekese, Cab Callaway zenekarában fújta. A főnök nem szerette a meglepetéseket, márpedig Gillespie hol a szólóját duplázta meg, hol furcsa hangokat fogott, hol kiintegetett a közönségnek, miközben az énekes éppen azt búgta a mikrofonba, hogy ájlavjúúú. Callaway egyszer észrevette, hogy hátulról papírgalacsinokkal dobálják. A koncert után rátámadt a pont akkor vétlen Gillespie-re, aki előkapta a rugós bicskáját, és mire a kollégák szétválasztották őket, vérfoltos lett az énekes fehér szmokingja. Ez 1941-ben történt, ám amikor 1945-ben Gillespie saját big bandet alapított, már az volt a véleménye, hogy a fegyelem mindennél fontosabb...
A bebop fénykora: Parker és Gillespie 1951-ben:
Közben szédítő futamai és villámgyorsan vágó esze nyomán elnevezték Dizzynek, összebarátkozott Charlie Parkerrel, és ők ketten, no meg Thelonious Monk modernizálták a dzsesszt. Hangszere virtuóza volt, de nem érte be ennyivel, folyton harmóniákon, akkordváltásokon törte a fejét. Előfordult, hogy újításait hajnali kettőkor, egy manhattani klub lapos tetején mutatta meg társainak, akikkel négykor már „élesben” is kipróbálták a friss ötleteket. Az sem vetette vissza, hogy kerékpározás közben elütötték, és attól kezdve nem tudta kifújni a magas C feletti B-t.
Fotó: Wikipedia
hirdetés
Egy másik baleset során ráestek a trombitájára, aminek következtében felfelé görbült a hangszer tölcsére. A hangzás viszont megtetszett neki, úgyhogy a Martin cégtől rendelt egy 45 fokban felfelé álló tölcsérű trombitát. Ez és játék közben felfújt pofazacskója lett a védjegye, amiről a világon minden dzsesszrajongó rögtön felismerte – no meg a zenéjéről, de hát arról nem kunszt.
Dizzy Gillespie ifjú követői: a Bluesy Alley Youth Orchestra:
Ő kezdte meg egy 1956-os közel-keleti turnéval az amerikai külügyminisztérium által szponzorált „dzsessznagyköveti” sorozatot, aminek aztán a magyar közönség is több feledhetetlen estét köszönhetett.
Árnyékkormány
Gillespie 1964-ben indult az elnökválasztáson. Fő programpontja volt, hogy a Fehér Házat kereszteljék át a Blues Házára. Külügyminiszternek Duke Ellingtont, CIA-igazgatónak Miles Davist, védelmi miniszternek Max Roachot, mezőgazdaságinak Louis Armstrongot, igazságügyinek Malcom X-et, utazó nagykövetnek Thelonious Monkot, a békeügyi tárca élére Charles Mingust, a kongresszusi könyvtár igazgatójának Ray Charlest nevezte volna ki.
Nem sokkal 1993-ban bekövetkezett halála előtt Gillespie alapította meg a washingtoni Blues Alley dzsesszklub ifjúsági big bandjét, ahol azóta is középiskolások egymást követő generációi ismerkedtek meg a műfajjal és váltak a zene révén jobb emberré. Ez 2006 és 2008 között egy, e sorok írójának különösen kedves srácnak is megadatott, úgyhogy innen is üzenem: köszi, Dizzy!
