Szebenics tizennyolc évesen két hónapig dolgozott kisegítőként egy kempingben, ahol az volt a dolga, hogy egy gyomorbajos képű, ösztövér ember irányítása alatt intézze a külföldi turisták ügyes-bajos dolgait, mert addigra úgy-ahogy beszélt angolul és franciául, s habár eleinte alig mert megmukkanni, idővel már felszabadultan fecsegett. A vendégekkel, akiknek a zöme estére tök részeg volt, jól meg tudta értetni magát, a főnöke azonban folyton kijavította, hiszen folyékonyan beszélt angolul, németül, oroszul és franciául, s ha méregbe jött Szebenics pongyolaságai miatt, a plus-que-parfait és a subjonctif helyes használatáról képes volt fél óráig üvöltözni vele.
Fils de putain, harsogta a nyelvzseni, de Szebenics legyintett, akkoriban mindenre legyintett, elvégre akkor még költő volt, s meg volt győződve róla, hogy nem fogja túlélni József Attilát. De ha mégis, Ady Endrét semmiképpen. Olyan vénember sosem lesz, mint a negyvenegy évesen kiszenvedett Ady, aki szintén rosszul beszélt franciául, s ezen felbuzdulva Szebenics nem vette komolyan a kioktatást, akármit magyarázott a francia nyelvtanról az a gyomorbajos, ösztövér agár, hiszen minek neki a nyelvtan, ő költő, s ebbe hamarosan bele fog halni.
A főnökének az a nyár volt az utolsó a kempingben, mert augusztus végén áthelyezték fontosabb munkakörbe a tanácshoz, úgyhogy kisebb összejövetel keretében el is búcsúztatták a beosztottjai. Tudta magáról, hogy nem népszerű, így hát elkerekedett szemmel álldogált a központi irodában, ahová az utolsó nap estéjén behívták.
