galéria megtekintése

Szárnyak zenéje

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 26. számában
jelent meg.


Fáy Miklós
Népszabadság

Salzburgban már több mint negyven éve megrendezik a nagy nyári ünnepi játékok mellett a pünkösdi fesztivált is. Az idén negyedszer Cecilai Bartoli a májusi napok lelke, és megint bizonyította, ilyenkor is a világ zenei központjává tudja tenni Mozart szülővárosát.

Kaján ember azt mondaná, hogy Cecilia Bartoli már a jövőre készül. Az éneklés utáni évekre, amikor majd kulturális hivatalnokként dönthet a zenei világ dolgairól. Mindenesetre pünkösdkor övé Salzburg, a világ évadon kívüli zenei fővárosa, a legnagyobb, legelegánsabb és legfontosabb fesztivál. Ő a művészeti vezető. De övé a város egyébként is, róla szól minden, nem lehet egy percig sétálni anélkül, hogy nagy plakátba ne botoljunk. Haj, orr, színes, szép ruha. Herbert von Karajan, akiről ma tér van elnevezve a Festspielhaus közelében, nem volt ekkora király, mint amekkora királynő ma Bartoli.

Láttam a királynőt hajcsavarókkal, amíg a jegyemet vettem föl, egy órával az előadás kezdete előtt, épp a kollégákat bátorította, csevegett, nevetett, tele volt élettel egy olyan helyzetben, ahol minden rajta áll, ahol egyre többen várják, hogy előbb vagy utóbb leesik a fejéről a korona, és nem tudok mást mondani: addig jó, amíg ő a királynő. Ha valaki esetleg végignézi, hogy Bartoli mit teljesített ebben a négy napban, amit a fesztivál jelent, az is kicsit ámulhat és rosszindulatból is visszább fogja magát: pénteken Gluck: Iphigenie en Tauride, szombaton Händel: Semele, hétfőn nagy gálakoncert, ahol a legmenőbb sztárokkal kell énekelnie, Anna Netrebkóval és Juan Diego Flórezzel.

Birgit Remmert, Cecilia Bartoli, Kálmán Péter, Rebeca Olvera, Charles Workman
Birgit Remmert, Cecilia Bartoli, Kálmán Péter, Rebeca Olvera, Charles Workman
Wolfgang Lienbacher

 

Számomra az előadások közül a Semele volt a legfontosabb, leginkább azért, mert ebben volt magyar szereplő. Kálmán Péter énekelte Cadmust és Somnust, az előbbit zakóban, az utóbbit csak mellényben, hogy jelezze a különbséget. Az előbbi Semele apja, aki férjhez adná lányát, de meglepetésére a lányt egy sasmadár rabolja el az esküvő előtt. Az utóbbit álmában énekeltetik, mint majd Wagner a sárkányt, hiába koncertszerű az előadás, lóg a feje, lóg a keze, ahogy a széken ül, belehortyog a zenébe, a közönség szórakozik. Csak azért, mert tényleg jó, amit lát.

Azt a pillanatot nem találom, amikor rájöttem, hogy ez nemcsak egy nagyon jó előadás egy ritkán hallható és műfajában sem eldöntött – oratórium vagy opera? – darabból, hanem egészen különleges, sorsfordító este. Ahogy kezdődött, még minden rendben volt, minden normális körülmények között zajlott, az ember látta, amit látott, hallotta, amit hallott. Az I Barocchisti zenekar nem nagyon vághat föl a koncertmesterével, talán az egész hegedűkarral sem, hamisak, fakók, bizonytalanok. Cserébe a nagybőgős egy titkos ász, szinte csak lóbálja a vonót tartó karját, de mindig a megfelelő hang jön ki a hangszerből, és az egész kíséret egyszerre lendületessé válik tőle.

Andreas Schollnak megint fogyott kicsit a hangja, de jó ízléssel énekel, Liliana Nikiteanu a szereposztás gyönge pontja. Rendben, van ilyen, zajlik az előadás, de egyre kevésbé érezni, hogy zajlik, történik. Helyette inkább van. Mire az első felvonás végén a címszereplő Bartoli elénekli az egyik nagy slágert, az Endless pleasure, endless love kezdetű, a maga korában nagyon is mondénnak számító áriát, már egy másik világban vagyunk. Még a józanság utolsó hullámai észrevétetik, hogy nem, ezt nem Bartolinak kellene énekelnie, csak valami kis, hülye énekesszörnynek, aki a hangja szépségében vagy a tátott szájú közönség látványában boldogságoskodik, Bartoli túl nagy, túl komoly művész. Túl zseni.

De hát ez volna az ő lényege, nyilván ha vezetés közben dudorászik, akkor is van valaki a kocsiban, aki feltépi a mellén az inget, és megfogadja, hogy új életet kezd. Biztos, hogy Cecilia Bartoli lénye, jelenléte, hangja, éneklése emeli az egész estét a felfoghatatlan koncertek közé, de az is biztos, hogy egyetlen gesztusa, frázisa, hangja nincs, ami arról szólna, hogy én, én, én. A mű, a mű, a mű.

Ahogy a karmester Diego Fasolis is meghajláskor a kottát mutatja föl: nem mi vagyunk az est hősei, hanem a vén Händel. Bár nem tudom elképzelni, hogy Händelnek ilyen énekesnő állhatott a rendelkezésére. Mert csak, ahogy a lassú áriát kezdi Bartoli, Oh, álom, miért kerülsz engem? Csak ahogy azt az oh-t énekli, halkan, kerülgeti a hangot, ahogy őt az álom, körbeénekel, díszít, ámul és megmutat. Ezért az egy szóért megérte eljönni. És megérné, ha mezítláb kellene egészen Kamcsatkáig zarándokolni, akkor is.

Ausztria állandó vendége Nápoly

A Salzburgi Ünnepi Játékokat, a világ egyik legjelentősebb zenei fesztiválját 1920 óta rendezik meg minden július végén. Az ötletet, hogy ne csak nyáron rendezzék meg, már a kezdetekkor megfogalmazta Hugo von Hofmannstahl: „Évente kellene fesztiválokat rendezni, de nemcsak nyáron, hanem mondjuk karácsonykor, télen, húsvétkor és pünkösdkor is.”

Az első pünkösdi koncerteket Herbert von Karajan vezette be 1973-ban. 1982-ig három zenekari hangverseny szerepelt a programban pünkösdszombat, -vasárnap és -hétfőn: a Berlini Filharmonikusok játszottak az ő vezényletével. 1983 óta a Berlini Filharmonikusok más karmesterek irányításával is fellépett, dirigálta többek között Sir Solti György, Ozava Szeidzsi és André Previn is.

Karajan halála után nemzetközi vendégfellépők is megjelentek a fesztiválon, például a Chicago Symphony Orchestra és a London Symphony Orchestra. A pünkösdi koncerteket egészen 1989-ig főleg Anton Bruckner zenéjének jegyében rendezték. 1998 óta nevezik Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékoknak.

A fesztivál témája 2007 után a nápolyi barokk és a korai klasszicista zene lett, mert a művészeti vezető, Riccardo Muti az osztrák és nápolyi kultúra hosszú múltra visszatekintő, hagyományokban gazdag kapcsolatait tartotta fontosnak. Azóta minden évben egy opera nyitja és egy oratórium zárja a műsort, a kettő között pedig különleges koncerteket tartanak.

Cecilia Bartoli 2012-ben lett a művészeti vezető. Ő választotta a fesztivál idei mottóját: „Így szólok az istenekhez”, központi témául pedig a görög mitológiát.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.