Számomra az előadások közül a Semele volt a legfontosabb, leginkább azért, mert ebben volt magyar szereplő. Kálmán Péter énekelte Cadmust és Somnust, az előbbit zakóban, az utóbbit csak mellényben, hogy jelezze a különbséget. Az előbbi Semele apja, aki férjhez adná lányát, de meglepetésére a lányt egy sasmadár rabolja el az esküvő előtt. Az utóbbit álmában énekeltetik, mint majd Wagner a sárkányt, hiába koncertszerű az előadás, lóg a feje, lóg a keze, ahogy a széken ül, belehortyog a zenébe, a közönség szórakozik. Csak azért, mert tényleg jó, amit lát.
Azt a pillanatot nem találom, amikor rájöttem, hogy ez nemcsak egy nagyon jó előadás egy ritkán hallható és műfajában sem eldöntött – oratórium vagy opera? – darabból, hanem egészen különleges, sorsfordító este. Ahogy kezdődött, még minden rendben volt, minden normális körülmények között zajlott, az ember látta, amit látott, hallotta, amit hallott. Az I Barocchisti zenekar nem nagyon vághat föl a koncertmesterével, talán az egész hegedűkarral sem, hamisak, fakók, bizonytalanok. Cserébe a nagybőgős egy titkos ász, szinte csak lóbálja a vonót tartó karját, de mindig a megfelelő hang jön ki a hangszerből, és az egész kíséret egyszerre lendületessé válik tőle.
Andreas Schollnak megint fogyott kicsit a hangja, de jó ízléssel énekel, Liliana Nikiteanu a szereposztás gyönge pontja. Rendben, van ilyen, zajlik az előadás, de egyre kevésbé érezni, hogy zajlik, történik. Helyette inkább van. Mire az első felvonás végén a címszereplő Bartoli elénekli az egyik nagy slágert, az Endless pleasure, endless love kezdetű, a maga korában nagyon is mondénnak számító áriát, már egy másik világban vagyunk. Még a józanság utolsó hullámai észrevétetik, hogy nem, ezt nem Bartolinak kellene énekelnie, csak valami kis, hülye énekesszörnynek, aki a hangja szépségében vagy a tátott szájú közönség látványában boldogságoskodik, Bartoli túl nagy, túl komoly művész. Túl zseni.
De hát ez volna az ő lényege, nyilván ha vezetés közben dudorászik, akkor is van valaki a kocsiban, aki feltépi a mellén az inget, és megfogadja, hogy új életet kezd. Biztos, hogy Cecilia Bartoli lénye, jelenléte, hangja, éneklése emeli az egész estét a felfoghatatlan koncertek közé, de az is biztos, hogy egyetlen gesztusa, frázisa, hangja nincs, ami arról szólna, hogy én, én, én. A mű, a mű, a mű.
Ahogy a karmester Diego Fasolis is meghajláskor a kottát mutatja föl: nem mi vagyunk az est hősei, hanem a vén Händel. Bár nem tudom elképzelni, hogy Händelnek ilyen énekesnő állhatott a rendelkezésére. Mert csak, ahogy a lassú áriát kezdi Bartoli, Oh, álom, miért kerülsz engem? Csak ahogy azt az oh-t énekli, halkan, kerülgeti a hangot, ahogy őt az álom, körbeénekel, díszít, ámul és megmutat. Ezért az egy szóért megérte eljönni. És megérné, ha mezítláb kellene egészen Kamcsatkáig zarándokolni, akkor is.
Ausztria állandó vendége Nápoly
A Salzburgi Ünnepi Játékokat, a világ egyik legjelentősebb zenei fesztiválját 1920 óta rendezik meg minden július végén. Az ötletet, hogy ne csak nyáron rendezzék meg, már a kezdetekkor megfogalmazta Hugo von Hofmannstahl: „Évente kellene fesztiválokat rendezni, de nemcsak nyáron, hanem mondjuk karácsonykor, télen, húsvétkor és pünkösdkor is.”
Az első pünkösdi koncerteket Herbert von Karajan vezette be 1973-ban. 1982-ig három zenekari hangverseny szerepelt a programban pünkösdszombat, -vasárnap és -hétfőn: a Berlini Filharmonikusok játszottak az ő vezényletével. 1983 óta a Berlini Filharmonikusok más karmesterek irányításával is fellépett, dirigálta többek között Sir Solti György, Ozava Szeidzsi és André Previn is.
Karajan halála után nemzetközi vendégfellépők is megjelentek a fesztiválon, például a Chicago Symphony Orchestra és a London Symphony Orchestra. A pünkösdi koncerteket egészen 1989-ig főleg Anton Bruckner zenéjének jegyében rendezték. 1998 óta nevezik Salzburgi Pünkösdi Ünnepi Játékoknak.
A fesztivál témája 2007 után a nápolyi barokk és a korai klasszicista zene lett, mert a művészeti vezető, Riccardo Muti az osztrák és nápolyi kultúra hosszú múltra visszatekintő, hagyományokban gazdag kapcsolatait tartotta fontosnak. Azóta minden évben egy opera nyitja és egy oratórium zárja a műsort, a kettő között pedig különleges koncerteket tartanak.
Cecilia Bartoli 2012-ben lett a művészeti vezető. Ő választotta a fesztivál idei mottóját: „Így szólok az istenekhez”, központi témául pedig a görög mitológiát.
