Szerszámok saját magunkhoz

MAGAZIN: Tehát a tanítóképzőből egyenes az út a színházhoz?

LÁPOSI TERKA: Persze! A bábszínházban a gyerekekkel azon dolgoztam, hogy a passzív nézői szerepből kizökkentsem őket, ehhez mélyebben kellett értenem a színház nyelvét. Rengeteg tréninget csináltam ahhoz, hogy azt merjem mondani: az én világom a tudatos építkezés, ám az eredménye nem más, mint a semmi! Mármint abban az értelemben, hogy az emberi kultúrák legkülönbözőbb rétegei misztikus módon a mélyben valahol összeérnek, így önmagában nem létezik semmi.

MAGAZIN: Nagy Sándor Zoltán esetében hogyan következett a magyar–népművelés szakból a hivatásos művészi élet?

NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: Nem abból következett, mert egész kicsi koromtól fogva rajzolok, legbelül mindig is képzőművészként tekintettem magamra. Gimnáziumi rajztanárom képzőművészeti tanulmányokra biztatott, a szüleim azonban a „tisztes, polgári foglalkozás” hívei voltak, azt szerették volna, ha orvos vagy mérnök leszek. Végül a magyartanárom igen erős hatása győzött, amit nem bántam meg. Ha az ember a magyar–népművelés szakot komolyan veszi, jelentős műveltséget szívhat magába. De amikor harmadévesként először jártam nyomdában, elállt a lélegzetem, mert azt éreztem, megérkeztem, én ide készültem, ez az igazi helyem. S valóban, egy grafikus lényegében nyomdász is, a munkám jelentős része nyomtatásból, azaz a képalkotó módszerek alkalmazásából áll.

MAGAZIN: és Terka, végleg felhagyott a rajzzal?

LÁPOSI TERKA: Nem hagytam abba, de már nem az elsődleges kifejező eszközöm. Tizenöt év intenzív rajzolás után jöttem rá, hogy nem szabad az alkatommal ellentétes kifejező eszközt használnom. Az én alkatomnak a beszéd, a láttatás, a színházi nyelv használata felel meg. Azt értettem meg, hogy az embereket a történeteik teszik azzá, amik. Egy ember nem más, mint a saját története. S hogy saját történetét, azaz saját magát el tudja mesélni, meg kell találnia a számára legmegfelelőbb kifejezési formát. Éppen azért tartom hatalmas ajándéknak a művészetet, mert szerszámokat ad a kezünkbe saját magunkhoz.

NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: Igen, amikor rajzolok, bennem is egy történet vagy mese szól. A grafikusnál a szakmai munka és a kreatív munka egymásra épül és hat, holott a történet, a kompozíció, a rajzolat a kreatív folyamat része, a technikát viszont meghatározzák a szakma tőled független, szigorú szabályai. Már a karcolásra előkészített, üres lemezzel is annyi munka van, hogy szinte félsz hozzányúlni. Ha pedig elrontod a lemezt, a rajzod révén bármilyen mikrokozmosz van is rajta, újra kell csiszolni, alapozni, polírozni. Abszurd dolog, de ugyanaz a technika teheti tönkre a rajzodat, ami létrehozza. S ha már abszurditásnál tartunk: az is különös, hogy hétköznapi történetet nem lehet hétköznapi módon elmondani, mert ha az alkotás folyamatában egy pillanatban megjelenik a művészet maga, abban a pillanatban eltűnik a perspektívából a hétköznapiság.

LÁPOSI TERKA: Megragadta a fülem a mikrokozmosz szó, elvégre, ami neked a mikrovilág, nekem, a befogadónak, a nézőnek nem más, mint maga a kozmosz: amikor az általad karcolt vonalak bennem kezdenek kirajzolódni, megkezdődik bennem a megfejtés folyamata. Ebből a szempontból a képeid számomra elképesztően gazdag mögöttes tartománnyal rendelkeznek. Honnét jön ehhez az inspiráció? Meghatározó neked, hogy debreceni vagy?

NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: Nagyon meghatározó. A grafikus azt rajzolja, amit lát. Nem tudok máshoz nyúlni, csak debreceni motívumokhoz. Márpedig ez a sík, pusztai táj egészen más vonalakat kíván, mint a hegyvidék. Nézd meg M. C. Escher munkásságát! Kifordultak magukból a képei, miután a lapos Hollandiából Olaszországba került. Egy másik táj másfajta érzékenységet kíván. Nem beszélve arról, hogy a legegyszerűbb ceruzarajz is sokat elárul az ember belső világáról: minden rajzoló tudja, hogy másképp rajzol ugyanazzal a ceruzával ugyanarra a papírra különféle lelkiállapotokban. Hát hogyne számítana, hogy hol élsz?

Fotó: Konyhás István / Népszabadság

MAGAZIN: Terka számára meghatározó a debreceni lét?

LÁPOSI TERKA: Az a meghatározó, hogy a Vojtina Bábszínházban mi Debrecen felnőtt lakosságának a gyermekeivel foglalkozunk. Az a mi felelősségünk, hogy a gyerekek milyen pillanatnyi világképpel, világlátással mennek vissza a közegbe, ahonnét hozzánk bejöttek.

MAGAZIN: S milyen ez a szociokulturális környezetet?

LÁPOSI TERKA: Először is agyonszabdalt, bizonytalanságokkal terhelt a fix értékek hiánya miatt. Ha megemlítek egy nekem fontos eszményt, azt mások önkéntelenül megkérdőjelezik azzal, hogy mondanak mellé további ötöt. Erre az a megoldás, hogy az ember nyitott, s képes felelősen alátámasztani az értékrendjét. Ha a bábszínházban másokra nyitottan, felelősen felkészülve dolgozik, akkor fontos dolgokat közölhet a gyerekekkel végső soron arról, hogy miért is jó létezni.

NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: Bevallom, ezt kissé irigykedve hallgatom, hiszen Terka a munkája során közvetlenül találkozhat a közönségével, a képzőművész meg egyedül dolgozik.

MAGAZIN: A magányos művésznek is fontos a közönség?

NAGY SÁNDOR ZOLTÁN: Nem hiszek abban, hogy létezik önmagáért való művész, aki mindentől és mindenkitől függetlenül dolgozik. Végtére is ami a kezed alatt a műhelyedben létrejön, az másokat a külvilágban valahol megérint. Komolytalan volna, ha éppen engem nem érdekelne, hogy miért.