A felmentés nem érkezett meg. A valóságot sokkal inkább a szegedi lap elsőoldalas címei tükrözték: „Az oroszok Budapesten már a belvárosban harcolnak” (január 5.). „A Városliget elfoglalása után Budapest központja felé nyomulnak az oroszok” (január 6.). „Budapest fele már orosz kézen van” (január 12.). „Újabb ezer háztömböt foglaltak el az oroszok Budapesten” (január 13.).
És hiába írta a Göcseji Őrszem január 13-án, hogy „a védősereg megingathatatlan szívóssággal fogja fel a megújuló rohamokat”, a Délmagyarország főcíme másnap ez volt: „Budapest négyötödét már elfoglalták az oroszok”. Január 20-án pedig: „A főváros egész pesti része felszabadult”. Ezek a lapszámok persze aligha juthattak el a dunántúli újságolvasókhoz, a hírt azonban a „másik oldal” sem tagadhatta. A Pápai Újság ugyanazon a napon „lapzárta után érkezett” megjegyzéssel közölte: „Budapest helyőrsége visszavonult a Duna nyugati partjára.”
Január 20-án a Győri Nemzeti Hírlap is elismerte Pest elveszítését, és azonnal újabb riadót fújt: „…halljuk meg az elveszett Pest vészhangját! Fegyverbe magyar! Vérző szívünk vérében vérezzük meg a harcba hívó kardot! Áll Buda, Veszprém, Fehérvár, Komárom, Győr, Sopron, Szombathely. Ezeket a városokat már ne adjuk! Elég volt az áldozat. Pest elveszett.Most már csak egy parancs van. Fegyverbe magyar!” És Budán valóban még hetekig tartott az elkeseredett küzdelem. Az elpusztított ellenséges fegyvereket és a foglyok számát mindkét oldal politikusai, katonai vezetői és természetszerűleg a lapjai is erősen eltúlozták. És persze kisebbre mérték a „saját” veszteségeket. (Megbízható későbbi becslések szerint a fővárosi harcokba – a két fél részéről együtt – több mint százezer katona halt bele.)
A győri lap még Buda feladása után, február 15-én is a remény szóvirágait halmozta: „Buda védői folytatták az emberfeletti harcot, amit Pesten folytattak. A ránk szabadult vörös tenger, ez a szennyes borzalmas árvíz elöntéssel fenyegette a Dunántúlt is. Úgy volt már, hogy elvész az egész Magyarország… Kellett a Duna gyöngye, kellett Budapest hős férfiaival, lakóival és épületeivel, kellett a húsból-vérből, acélból, vasból és könnyből várrá csodásodott város, hogy fennakadjon a vörös hullám mindaddig, míg önmagára talált a Dunántúlon a hungarista lélek és szült új hadosztályokat, melyek a hős Budapest romjain és hősi halottainak hekatombáin átcsapó vörös hullám ellen most már a döntő küzdelemre fognak rohanni romokon és könnyeken át, de ez a roham tisztítja meg az utat az új, szociálisabb magyar élet, a Hungarista Magyarország előtt.”
Szintén február 15-én a debreceni Néplap számolt be arról, hogy pár hónappal azelőtt a városból sok tisztviselő, hivatalnok menekült Szombathelyre: „Az elmenekülteket a Szálasi-kormány feleskette s Hajdú vármegye és Debrecen város főispánjának Herczeg Józsefet, a »Hangya« volt kereskedősegédjét, Debrecen polgármesterévé pedig egy Kukucs nevű kereskedősegédet tett meg.”
A Göcseji Őrszem március 3-án Szálasi Ferencet idézte (a lapcím mellett a nemzetvezető „Hinni, engedelmeskedni, küzdeni” jelszavával): „Mindent elő kell készíteni a rohamra! Ha a győzelem és a hadsereg úgy kívánja meg, hogy mindenünket odaadjuk, akkor mindent oda fogunk adni. Ha a győzelem kivívása érdekében le kell húznunk a lábunkról a cipőt, hogy honvédeinknek adjuk oda, úgy biztosíthatok mindenkit arról, hogy én leszek az első, aki levetem azt lábamról és mezítláb fogok bemenni a munkahelyemre.”
Szálasi volt a főszereplője a Soproni Hírlap március 4-i számában a Nyilaskeresztes Párt tagértekezletéről megjelent, „Látjuk már az új és szép Hungarista Munkaállamot” című tudósításnak is. Amennyiben idézte „a hungarizmus egyik legrégibb nőharcosának” szavait: „Mi messzire látunk a jövőbe. Ott látjuk már az új szép Hungarista Munkaállamot olyan hatalommal, erővel, tisztelettel, milyen Magyarország még soha nem volt. Valamikor csak úgy hittem, ma tudom, mióta ismerem Szálasi Ferencet, azóta állítom, hogy olyan zseniális férfiú, amilyen Ő, egy évszázadban egyszer adatik a nemzetnek. Akkor, amikor ezt a nagy lángészt fantasztának csúfolták, sokan nem sejtették, hogy Ő lesz az, aki ezt az országot valamikor naggyá és széppé fogja tenni. Amit mi tettünk, az megint Európát mentette meg.”
A nyilasok reményeit átmenetileg táplálta, hogy a háborút egyébiránt nyilvánvalóan elveszítő fél a Dunántúlon még egyszer nagyobb támadással próbálkozott. És ha nagy német–magyar győzelmekről nem is számolhatott be a sajtó, helyi sikerekről, egy-egy település visszafoglalásáról (hisz némelyik többször is gazdát cserélt) valós hírt adhatott. A kommentárok azonban sokszor furcsára sikeredtek: „A Wilhelmstrasse katonai szóvivője kijelentette – írta március 22-én a Zalai Közlöny –, hogy a Székesfehérvár és Felsőgalla között indított szovjet támadó vállalkozásnak nincsenek távoli hadászati célkitűzései. Ez csak a szovjet főparancsnokság ellenintézkedése a Balaton és a Duna, illetve a Duna és a Dráva között indított német offenzívával szemben.”
|
Kezdődik a civil élet a roncsokon
Forrás: fortepan.hu |
Ebben a számban az első oldal főcíme: „Kötelékeink folytatták támadó mozdulataikat a fősúlypontokon”. Alatta az alcím kissé szerényebb: „Felsőgalla községet változatlanul szilárdan tartjuk”. A háború menetét sokkal pontosabban tükrözték az ellenoldal hírei (persze mindig könnyebb igazat mondania annak, aki nyerésben van). A Néplap március 27-én a Szovjet Tudósító Iroda március 25-i hadműveleti jelentését idézte: „Hatalmas méretekben bontakozik ki a Vörös Hadsereg dunántúli offenzívája… Március 24-én az egész arcvonalon megrongáltunk, illetve megsemmisítettünk 147 német harckocsit és rohamlöveget, légi harcokban és légelhárító lövegeink tüzében lelőttük az ellenség 63 repülőgépét.”
És ugyanebből a lapból pár elsőoldalas cím néhány nappal későbbről: „Győr és Komárom felszabadult” (március 29.), „Szombathely és Kaposvár felszabadult” (március 30.), „Szovjet erők elfoglalták Komáromot, Érsekújvárt, Zalaegerszeget, Keszthelyt” (április 1.), „A Tolbuchin-hadsereg elfoglalta Sopront és a nagykanizsai olajvidéket” (április 4.), „A Vörös Hadsereg felszabadította az ország egész területét” (április 5.). És ha ez az utolsó cím nem is tükrözte pontosan a valóságot, hiszen néhány határszakaszon és néhány napig még voltak apró területek a német–magyar erők birtokában, a Néplap nagybetűs sorai nagyjából az igazat írták.
Közben a keleti országfélben felpörgött a politikai propagandagépezet.Március 21-én az Orosházi Hírek nem győzött lelkesedni, amiért Rákosi Mátyást nagy hirtelen megtették Szeged díszpolgárának: „Rákosi Mátyás kivételes politikai tehetségének, rendkívüli szervező erejének… úttörő közreműködése nélkül a szabadság friss levegőjére kijutott fiatal magyar demokrácia sokkal tanácstalanabbul, sokkal szertehullóbban és viszályokkal terheltebb formában jelentkezett volna a történelmi változás órájában. Az ő messzi horizontokat áttekintő politikai bölcsessége volt az, amely kijelölte a magyar kibontakozás és a jövő egyetlen helyes útját, az összes nemzeti és népi erők összefogásával.”
Nem fukarkodott a lelkesedéssel a Magyar Kommunista Párt kelet-magyarországi kerületének napilapja, a debreceni Néplap: „Felszabadult Magyarország – szólt a vezércikk április 6-án. – Hála és köszönet szürke szavak, hogy kifejezzék érzéseinket a Dicsőséges Vörös Hadsereggel szemben. Szeretjük Dózsa Györgyöt, mert kitűzte a magyar föld népének szabadságharcos zászlaját, tiszteljük Thökölyt, mert felszabadító háborút kezdeményezett a német elnyomók ellen, dicsőítjük Rákóczit, mert az egész elveszett magyar néppel szövetkezett a német gyilkosokkal való leszámolásra, szinte imádjuk Kossuth apánkat, mert szabadságharcos tetté változtatta a magyar nép évszázados szabadságvágyait. De Sztálin marsallnak, a dicsőséges Vörös Hadsereg főparancsnokának mindenkinél több jár: nem nevezhetjük másképpen, mint Népünk Megmentőjének.” És egy ideig valóban több járt neki mindenkinél, és nem nevezhettük őt másként, mint ahogy.
