Loch Gergely zenetörténész találóan úgy jellemezte Sztravinszkij különös munkamódszerét, hogy olyan, mintha Frankensteinként zenei génmanipulációkat hajtana végre – veszi a barokk és klasszikus zenei stíluselemeket, apró darabkákra vágja szét, majd egy egészen másféle sorrendben varrja össze őket. A Pulcinella-hagyományt ezen a napon játékosabb formában is felelevenítik Kaposváron, a Kultúrpalota lépcsője mellett profi szakemberek segítségével lehet többet megtudni a bábozás rejtelmeiről, többféle figurát kipróbálva.
A másodjára, ugyancsak a Perényi-kettős által remek összhangban játszott Liszt-féle második Mefisztó-keringő komorabb vizekre sodorta a hallgatóságot. A keringőt kései életszakaszában írta Liszt, miután egy baleset miatt nem csak testileg, de mentálisan is meggyengült. Utolsó néhány évére súlyos időkori depresszióba zuhant, kísérletező kedve azonban nem hagyta el - ekkoriban született műveit, a „halottas darabokat" hallgatva veje, Richard Wagner erősen arra gyanakodott, hogy apósa megőrült. Liszt olykor azt képzelte (különösen két gyermekének korai elvesztése miatt), hogy a halál gúnyolódik vele – ezért is lehet, hogy az elmúlás ebben a darabjában nem mint békés elszunnyadás, egy jóságos angyal utolsó, minden szemet lezáró csókjaként, sokkal inkább szorongást keltően, lidércnyomásosan, már-már haláltánc-szerűen jelenik meg.
Weiner Leó Balladáját Szűcs Máté (brácsa) és Farkas Gábor (zongora) kiváló és dinamikus párosa szólaltatta meg, amelyet eredetileg klarinétra és zongorára írt a szerző. Az 1911-es mű magyaros vonásai nem az autentikus paraszti kultúrából, sokkal inkább a népies műzenéből, a budapesti kávéházakban oly kedvelt cigánymuzsikából táplálkoznak. Később, a '30-as években Weiner aztán közelebb került a népzenéhez a Néprajzi Múzeumban dolgozó Lajta László révén; ekkoriban ismerte meg például a híres Rókatáncot is tartalmazó szvitjébe beemelt Jó alapos csárdás-tétel alapdallamát, amelynek címe az anekdota szerint egy bájos tévedés eredménye. Történt ugyanis, hogy a csárdást lemezre játszó prímás a felvétel végén így szólt: na, ez egy jó alapos csárdás volt – Weiner pedig azt hitte, a nóta címét hallja és feldolgozásában meg is őrizte ezt.
A délelőttöt egy Strauss-csokor zárta, amelyet Celeng Mária szopránénekesnő adott elő szintén Farkas Gábor kíséretével.
A teljes átéléssel és üde, friss színpadi jelenlétével fellépő énekesnő maga válogatta össze a bokrétát, amelyben a Rote Rosen (WoO 76), az Ich wollt' ein Straublein binden (Op.68.No2), a Wasserrose (Op.22.No.4), a Weisser Jasmin (Op.31.No.3) és a Malven című darabokat fűzte egybe; mindegyik más-más virágról – rózsáról, tündérrózsáról, jázminról és mályváról – szól, mindegyiket más-más életszakaszában – tizenkilenc, huszonnégy, harmincegy, ötvennégy és nyolcvannégy esztendősen – komponálta az osztrák szerző. Legutolsó befejezett műve éppen a különleges, fűszeres harmóniákkal átitatott Malven, amely jó néhány évtizedre, tulajdonképpen asszonyi szeszély miatt eltűnt a süllyesztőben. Az idős és már betegeskedő Strauss Maria Jeritza énekesnőnek ajánlotta szerzeményét – azaz nemcsak hogy ajánlotta, de az egyetlen, kéziratos példányt is neki küldte el, azzal a kéréssel, hogy egy fényképmásolatot küldjön vissza róla. Ez azonban sosem történt meg, és talán csak a szerencsének köszönhető, hogy végül 1982-ben a „szeretett Maria" hagyatékában mégiscsak előbukkant a sokáig elfeledett szerelmes dal.
Celeng Mária egyébként elárulta: szereti sokféle stílusban kipróbálni a hangját, de mégis Strauss áll hozzá legközelebb, ezeket a dalokat például már Németországban is előadta. Az esti koncerten ismét találkozhatunk vele, egy Bach-kantátát fog énekelni az Erkel Ferenc Kamarazenekar és Dudu Carmel oboaművész kíséretében.
