Stasi a Balatonon

Egy cottbusi sofőr 1989. március 23-án Budapesten összekoccant egy másik autóval. A magyar rendőrök nem törődtek vele. A vámosok is vonakodtak, azt mondták neki, hogy „Nagypénteken Honecker sem dolgozik". A sofőr feljelentette a keletnémet állambiztonsági minisztériumban a magyarokat, de már nem volt foganatja.

A rettegett minisztérium (a Stasi) végnapjait éltük, a keletnémetek kezéből kihullott a történelem, Erich Mielke állambiztonsági miniszter (akit végül nem az NDK totális megfélemlítése, hanem egy 1932-ben elkövetett kettős rendőrgyilkosság miatt ítéltek el) tekintélye mélypontra süllyedt, Kelet-Berlin nem tudta tovább fékezni a menekülthullámot (mert Hornék kiengedték a tömeget Ausztria felé).

Jobst Ágnes nemrég megjelent kötete szerint a fénykorban sem volt zökkenőmentes a magyar és a keletnémet állambiztonság együttműködése. A Stasi keményebb fellépést várt volna el (például a nyugatnémet „szöktetők" ellen), a magyar kollégák viszont nem akarták a börtönöket politikai elítéltekkel megtölteni. Amikor a Stasi (és az NDK) kimúlt, az elnyűhetetlen Mielke úgy fogalmazott, hogy „a közös ellenség ellen folytatott harcban" a baráti országok társszerveire többé nem számíthatnak.

A hőskorban a Stasi ügynökei a siófoki rendőrkapitányság felső emeletén tanyáztak, onnan szervezték a balatoni kempingekben konzervet falatozó keletnémetek megfigyelését. A Stasi módszerei kegyetlenek voltak, kár, hogy ez a levéltári dokumentumok feltárása mögött kevésbé sejlik föl. A németek kedvelték a magyar levélbontó készüléket, a Balaton-brigád otthonosan mozgott a szállodák és szobáztatók világában. Más kérdés, hogy a Stasi VI. Főosztály ifjúsági részlegének munkatársai nyaralás közben figyelték és fülelték le a német fia­talokat.