galéria megtekintése

Sötétség Hercege

Az írás a Népszabadság
2014. 12. 12. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Miles Davist 1959-ben fejbe vágta egy New York-i rendőr, akinek nem tetszett, hogy a fekete trombitás fehér nővel mutatkozott az utcán. Fél évszázad múltán Amerika nemzeti kinccsé nyilvánította Miles Davist, az 1959-es Kind of Blue című lemezét, és úgy általában véve a dzsesszt.

Általánosan elterjedt vélemény, hogy a politikusoknak sosincs egy épkézláb ötletük sem. De ez nem igaz. John Conyers képviselő például határozati javaslatot nyújtott be az Egyesült Államok képviselőházában, amely Miles Davis Kind of Blue című albumának fél évszázados jubileuma alkalmából nemzeti kinccsé, kvázi amerikummá nyilvánítja a dzsesszt, és felszólítja a mindenkori kormányzatot, őrizze meg és fejlessze.

Az amúgy széthúzó képviselők egyhangúlag hagyták jóvá a kezdeményezést. Ezzel Miles Davis hivatalosan is az amerikai nemzeti örökség részévé vált, ami szép példája a közhasznú politikai döntésnek. Mindez 2009 decemberében történt. Minden idők legnagyobb példányszámot elért dzsesszlemezét, a Kind of Blue-t Davis 1959 tavaszán vette fel. Még ugyanabban az évben a New York-i Birdland klubban játszott, és a fellépés szünetében egy feltűnően csinos szőke nőt kísért ki a taxihoz.

A trombitás nem sokkal korábban vette feleségül Frances Taylor Broadway-színésznőt, de hát egész életében a hosszú combok bolondjaként tartották számon, úgyhogy az esetben nem akadt semmi rendkívüli, legfeljebb az, hogy a szöszi fehér volt. A sarki rendőr rámordult az akkor már nagyon híres muzsikusra, hogy eredjen arrébb. Szó szót követett, mígnem a rendőr gumibotjával hasba vágta Davist, s miközben két másik zsaru az odacsődült tömeget tartotta távol, a negyedik hátulról leütötte.

 

A vérző fejű Davist megbilincselték, a hatósággal szembeni ellenszegüléssel vádolták. Fejbőrét a kórházban tíz öltéssel varrták össze. A rendőrség később ejtette a vádat, miként ő is az ellenkeresetét. Az alku során visszakapta szórakoztatóipari engedélyét, amely nélkül nem zenélhetett volna New Yorkban, és amelyet az eljárás idejére automatikusan bevontak. Davis, aki egy jól menő fogorvos fiaként 1926-ban már a felemelkedő fekete középosztályba született bele, mindig kiállt a faji egyenjogúság mellett.

Csak semmi mosoly: Miles Davis 1987-ben
Csak semmi mosoly: Miles Davis 1987-ben
MTI/AP

Az incidensről később azt mondta, hogy megváltoztatta az életét, ismét keserűvé és cinikussá tette, pont akkor, amikor már azt hitte, Amerikában kezdenek jobbra fordulni a dolgok. Híres volt arról, hogy a színpadra bejövet vagy távozáskor nem köszönt. Nem konferálta fel a számokat, nem mondott poénokat, nem köszönte meg a tapsokat, még csak nem is bólintott senkinek. Gyakran a közönségnek háttal állva szólózott. Azt akarta, hogy a zene beszéljen helyette, ne nézzék, hanem hallgassák.

Meg azt is, hogy művésznek tekintsék, ne szórakoztatóipari alkalmazottnak. Egy klubtulajdonosnak azt mondta: „Zenész vagyok, nem komédiás. Nem mosolygok, nem bólintok. A fehér ember mindig azt akarja, hogy hajtsd meg a fejed. Nem mosolygok és nem bólogatok, oké? Azért vagyok itt, hogy zenéljek. Muzsikus vagyok.” Képes volt kiabálni és jeleneteket rendezni, ha valaki italt küldött neki vagy megpróbált számot rendelni.

Első hangszálműtétjét követően is hangosan veszekedett, pedig beszélnie sem lett volna szabad. Attól fogva csak rekedtes suttogás tört elő a torkából. Ezért és örökké borús hangulata miatt rajta ragadt a Sötétség Hercege becenév. Nem bánta, sőt. Divatosan öltözött, drága helyen lakott, jó kocsikat vezetett, szép feleségei és szeretői voltak. Filmsztárként kezelték. Amikor a Playboy elhatározta, hogy nagyinterjúkkal javít a reputációján, Miles Davis volt az első, akit felkértek.

Nem volt angyal: kipróbált minden kábítószert, egész életében alkoholproblémával küzdött, az első feleségét rendszeresen bántalmazta, a másodiktól azért vált el, mert féltékeny volt Jimi Hendrixre. Jellemző módon, a két férfi barátsága megmaradt, a nő húzta a rövidebbet. Ott volt a bebop, a cool, a hard bop, a free, a fúziós dzsessz születésénél, világéletében kereste, hogyan lehetne jobb, izgalmasabb, modernebb, hogyan szólhatna minél több emberhez.

A legnagyobbakkal játszott együtt, akik valaha megfordultak ebben a műfajban, de kirándult a pop, a rock, sőt a rap területére is. Budapestre 1989-ben, már nem a legjobb formájában jutott el, a jegyek akkoriban hallatlanul drágának számítottak, a legolcsóbb is ötszáz forint volt. Leginkább háttal állt, nem beszélt, nem mosolygott, a trombitával is takarékosan bánt. Nem egészen két évvel később meghalt. Állítólag AIDS-es volt, amit elkaphatott heroinos korában egy tűről vagy később, alkalmi szex során.

Itt helyénvaló felidézni a képviselőház szavazási arányát: 409:0.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.