Tudományos és művészdoktori, azaz PhD és DLA fokozattal is rendelkezik.
A fokozatszerzés nemcsak személyes ambíció, része az egyetemi elvárásoknak. A tanítás egyébként családi hagyomány. A bátyám akadémiai doktor földtantudományból, a geológiai tanszék vezetője a Szegedi Tudományegyetemen, apám orvosprofesszor, édesanyám, húgom is praktizáló orvos és oktató. A kutatás és a tanítás engem is mindig nagyon izgatott, nem is a belső önkifejezés lehetősége tett művésszé, hanem a tanításvágy. Sosem a titulus volt a fontos, hanem mindig valamilyen megválaszolandó kérdés.
Jankovics Marcell milyen mentornak bizonyult?
|
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
Abból a szempontból klasszikus egyetemi helyzet volt, hogy teljesen felnőttként kezelt. Nem tekintett egyenrangúnak, de hagyta, hogy kicsikarjam belőle mindazt, amit ő tud: nem önmagától áradó és átadó tanáregyéniség volt, de nem tért ki az elől, hogy a szakmai kérdésekre érdemben válaszoljon.
Mit gondol Jankovics évtizedeken keresztül készülő Madách-adaptációjáról, Az ember tragédiájáról?
Az, hogy a Tragédia ilyen sokáig készült, senkinek sem volt jó, különösen az alkotóknak nem. Ugyanakkor, akármilyen furcsán hangzik, magának a filmnek mégiscsak jót tett, mert ebben az időszakban lezajlott a nagy 3D-s boom. Amikor Jankovics a nyolcvanas évek végén elkezdte a produkciót, akkor indult a számítógéppel generált 3D. Meggyőződésem: ha a 2000-es évek végén jön ki a filmmel, ódivatúnak tűnt volna. De most, hogy ez a 3D-őrület némileg lecsengőben van, „kézmívessége” emeli a film értékét, sőt, tartalmi pluszt is jelent.
Filmográfiája igen változó mind a műfajok, mind a játékidő szempontjából. Mi a közös nevező az életművében?
Mindig megpróbálom az adott ötletből kibontani az optimális formát. Nem jó, ha a technológia ül a mondandó nyakára. A mondandó kapjon formát a technika végtelen szabadsága által. Az animáció az én értelmezésemben éppen ezt kínálja: a végtelen formai szabadság lehetőségét. Csupán attól még nem válik egy film animálttá, azaz lélekkel telítetté, hogy minden fázisa rajzolva van.
Következik ebből, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen drasztikus szemléletváltásra kell számítani a rendezőképzésben?
Effélét nem tervezek. A hallgatóimmal viszont továbbra is meg fogjuk vitatni, hogy a filmkészítést alkotásnak vagy valóságreprezentációnak kell-e inkább tekintenünk. Amikor a film elindult a XIX. század végén Melies-vel és a többiekkel, a legtermészetesebb magabiztossággal váltogatták a kifejezés érdekében, hogy mikor milyen formai megoldást (gyorsítást, lassítást, stoptrükköt, festett díszleteket, maketteket) alkalmaznak. Elsősorban létrehoztak valamit, és nem megörökítettek. Aztán ahogy a filmes generációk követték egymást, megerősödött a filmezés alapattitűdjében a „fogom a kamerát, és levideózom a születésnapot”, és megkopott az az eredendő tudás, amely a jó értelemben vett szemfényvesztéshez kellett. Manapság, amikor például A gyűrűk urában minden egyes képkocka „meg van dolgozva” – ezen sokat lendített a digitális technológia és a nem lineáris vágás elterjedése –, visszatérni látszik a filmezés alapattitűdje. Én azokat a filmeket tekintem animációnak, amelyek élni tudnak az alkotáshoz szükséges formai szabadsággal. Jó példa erre Huszárik Zoltán Szindbádja.
Korábban a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanított. Ha a nemzetközi eredményeket nézzük, mintha ott valami zseniképzés folyna. Miért hagyta ott a „tutit”?
|
| Kurucz Árpád / Népszabadság |
Abból a szempontból is szerencsés alkat vagyok, hogy elég könnyen elengedek dolgokat. Rögtön az első munkahelyemen, a Pető Intézetben egy borzasztóan izgalmas kutatást csináltam 1994-től 1998-ig a hagyományos kézműves-technológiák alkalmazásáról a rehabilitációban részt vevő gyerekek motiválásában. Erre a kutatásra egy komplett „nyugdíjas” karriert fel lehetett volna építeni, de amikor látszott, hogy ebben milyen lehetőségek vannak, már volt egy tehetséges diplomázóm, és átadtam neki a kutatási programot. Miután láttam, hogy boldogul, úgy éreztem, hogy nincs már ott keresnivalóm. Hasonló történt az animáció szakkal a MOME-n: a kilencvenes évek közepén vettem át az elődömtől. Éppen ekkor változott meg a szak helyzete: addig a Pannónia Filmstúdióhoz tartozott, amely eddigre elvesztette piaci pozícióit, így teljesen az egyetemnek kellett átvennie a képzést. Másfél tanári státusszal, évente négy felvehető hallgatóval és infrastruktúra nélkül indultunk. Ebből sikerült a kétezres évek végére megerősödni hatfős tanári karral, évi 12-14 hallgatóval, gépekkel, felvételi műhelyekkel. A szakot bevontuk a nemzetközi vérkeringésbe. Filmfesztivált alapítottunk, együttműködéseket hoztunk létre. 2005 környékén azt éreztem, hogy amit akartam, megvalósult. Átadtam a szak vezetését, és elmentem egy évre a londoni Royal College-ba doktoranduszokat tanítani. Tudtam, hogy a MOME-n ekkorra jött el az igazi szüretidőszak, de ez engem kevésbé izgatott, mint az „ültetés”. Amikor 2009-ben megkeresett Rajk László, hogy dolgozzunk közösen a SZFE-n az akkor induló látványtervező-művész szakon, én azonnal igent mondtam. Létrehozni valami újat, definiálni addig ki nem mondott megoldásokat, engem mindig jobban izgatott. Az eddigi két látványtervező osztályt én vezettem, és mostanra itt is eredményes képzés működik, kialakult csapattal, utánpótlással, szakmai sztenderdekkel. A most ősszel induló osztályt már Rajk László viszi, én új feladatot vállaltam, a rektori munkára koncentrálok.
Ami szintén nagy kihívás, mivel az egyetemmel kapcsolatban azt szokás hallani: nincs pénz, és elavult az intézmény.
Egyrészt eddig még minden feladat, amit elvállaltam, kihívás volt, másrészt a pénzhiány és a technikai felszereltség állapota relatív. Bárki tudna mutatni olyan egyetemet a világban, amelynek a felszereltsége jobb, de olyat is, amelyik ezerszer rosszabb állapotban van. Ami fontos, hogy az egyetem szakmai presztízse nem ingott meg. A felvételi túljelentkezés ennek nagyon jó indikátora, van olyan szakunk, ahol hatvanszoros. Ugyanakkor lényeges, hogy az eredményeinkről és működésünkről egyre pontosabban informáljuk a széles körű nyilvánosságot és a fenntartót. Az egyetem intézményszerkezetét máris átalakítottuk.Meg szeretném erősíteni a kultúráját, hogy a lényeges szakmai, pedagógiai, működtetési kérdések helyben dőljenek el, folyamatosan növekedjen az egyes szakok és intézetek önállósága.
Magyarországon most már eléggé sok iskolában lehet filmet és színházat tanulni. Mitől tud az SZFE jobb lenni a konkurenciánál?
Nálunk százötven éves hagyománya van a gyakorlatorientált, kis csoportos képzési rendszernek. Az oktatóink gyakorlóművészek,mégpedig a legjobbak közül. A képzési rendszerünk lényege, hogy minden hallgatóban bátorítja az egyénit, egyszerit, megismételhetetlent. Ennyi a titok, nem több.
Mit gondol arról, hogy az egyetemet egyesek a liberális szervezkedés egyik fellegvárának tartják?
Egészen pontosan nem is értem a kifejezést, de nívótlannak tartom az efféle sommás megbélyegzéseket. Amennyire én látom, az említett megnyilatkozások mögött mindig konkrét személyes sértettségek és veszteségélmények vannak, amelyek ideológiai szintre dagadtak. Úgy gondolom, minden ilyen típusú jelenség feloldását a kölcsönös nyitottság, a tájékozottság és a megértés vágya hozhatja el. Ahogy Balázs Béla fogalmaz, „a dolgok értelmének felkutatása: védekezésünk a káosz ellen”.
Andy Vajna kormánybiztos munkaköri leírásában benne van a filmes oktatás megújítása is. Jóban vannak?
Nem lényeges, hogy jóban vagyunk-e. A kormánybiztos személyével kapcsolatban a sokféle státuszomnál fogva sokféle viszonyulásom lehet, de hogy mennyire vagyunk jóban, nincs köztük. Adófizető állampolgárként elvárom, hogy minden állami irányítású terület, így a filmkultúra is hatékony rendszerben működjön. Filmkészítőként kimondottan fontos a számomra, hogy az állami mecenatúra ezen a területen megfelelő legyen. Ha pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem – tehát egy állami fenntartású intézmény – vezetője szemszögét nézzük, márpedig most azt nézzük, akkor tudomásul kell vennem, hogy ki van jelölve egy másik állami fenntartású szervezet, jelesül a Magyar Nemzeti Filmalap, amellyel, és amelynek a vezetőjével igyekeznem kell minél eredményesebben együttműködni. A konkrét kérdésére válaszolva: az, hogy a kormánybiztos munkaköri leírása ró-e bármiféle kötelezettséget az egyetemre, hivatali ügy. Ami biztos: rektorként minden törvényt, kormányhatározatot, minden ránk vonatkozó állami előírást be kell tartani. Ez nem személyes kérdés.
Az, hogy Maestro című filmjét jelölték a 2007-es Oscar-díjra, nem tette volna lehetővé, hogy más életutat válasszon?
De. Dönthettem volna úgy, hogy utána családostul elhagyom Magyarországot, hogy valamelyik olyan nagy amerikai stúdióban dolgozzam, ahol pontosan tudják az értékét, ha még egy strigulát húzhatnak a „Nálunk hány Oscar-jelölt rendező dolgozik” fejlécű listára. Nem mentem, és itthon az életem pontosan ugyanolyan maradt, mint azelőtt. Ugyanolyan jó. Továbbra is eredményesen működik a stúdiónk, a KEDD. Változatos, izgalmas alkotói és tanári feladataim vannak. Gyakran járok külföldi szakmai utakra, de bőven van mit csinálnom itthon is.
A rendszerváltás óta nem volt más magyar film erre a díjra nominálva. Mi ennek az oka?
Szakmaiatlanság lenne azt mondani, hogy csak a Maestro volt ehhez eléggé jó. Inkább arról van szó, hogy mi igyekeztünk tudatosan helyzetbe hozni a filmet, hogy esélye legyen az elismerésre. A rendszerváltás előtt erre talán nem kellett ennyi energiát szánni, hiszen ami a vasfüggöny mögül jött, arra eleve nyitottak voltak Nyugaton. Még a Kockásfülű nyulat is úgy nézték, hogy „mi ebben a titkos üzenet”? A rendszerváltás után viszont egy lettünk a sok közül, és ebben a versenyben csak úgy lehet helytállni, ha mindent megteszek a siker érdekében.
