Az már egy másik kérdés, hogy mennyire jól. Az ember szívesen gondol arra, hogy a zongora története befejezett, ahogy mondjuk az amforák története is befejezett. Kellett egy edény, amiben jól lehetett szállítani a bort, valamelyest ellenállt a mechanikai és egyéb behatásoknak. Ez volt a cserépedény, jó volt, amíg jó volt, aztán jöttek újabb lehetőségek, más anyagok, az amfora egy ideig még létezett, aztán befejezte szereplését.
Hasonlóan ehhez: kellett egy hangszer, amely elfogadhatóan szól, betölti a rendelkezésre álló teret, amelyen többé-kevésbé minden zenét el lehetett játszani értelmezhetően redukált formában, képes volt dinamikai árnyalatokat is visszaadni, magyarul, lehetett rajta hangosan és halkan is játszani. Erről a tulajdonságáról kapta a hangszer a nemzetközileg használatos nevét, fortepiano vagy pianoforte. Elég vicces, hogy az angol név a szokásos nyelvhasználati lustaságnak köszönhetően ennek csak az elejét őrizte meg, mintha a zongorán csak halkan lehetne játszani.
Amint a hangszerkészítők rájöttek, hogy egy ilyen univerzális instrumentumra a folyton unatkozó polgároknak is szükségük lehet, megindult a gyártás és a verseny. Az angol Broadwood például Beethovent akarta magának megnyerni, talán nem hallottak arról, hogy Beethoven olyan nagyon nem tudja megítélni a hangszerek közti különbséget. Mindenesetre ezt a hangszert vásárolta meg később Liszt, ez látható ma a Nemzeti Múzeumban, ez hallható egy régi Hungaroton-felvételen, amelynek alapján érthető, miért nem lett ez a márka a nyerő.
Viszont azóta is állva maradt a Beethoven halála utáni évben alapított Bösendorfer, és állva maradt a hamburgi Herr Steinweg, aki Amerikában a neve hátsó részét angolosította, míg az első részét, ki tudja, miért, érintetlenül hagyta. Mindkettejüknél idősebb az elfeledett és elfranciásodott zeneszerző által alapított Pleyel, amely valaha Chopin kedvenc zongoráit készítette, és az utóbbi időben egy kicsit mintha kezdene magához térni. És ott van még a Yamaha, amely már a XX. század legelején is készített zongorákat, de csak a század harmadik harmadától lehet vele nemzetközi szinten komolyan számolni, és 1981 óta jelen van az olasz Fazioli is.
|
| Bechstein, amit a hangszerész-zenetörténész nagyon szívesen látna magyar koncertpódiumon is |
A piac tehát telítve van. Amennyi zongorára szükség van, azt bőven van honnét beszerezni. A zongora története véget is érhetett volna, azok a zeneszerzők, akik kifejezetten a zongora mellett alkottak, saját célra, lényegében eltűntek a múlt század közepén. Egy mai komponistának nincs feltétlenül szüksége a zongora valóságára, beéri egy szintetizátorral is, és a popzenét meg a dzsesszt leszámítva igazán ritka, hogy a szerző saját műveit játszaná közönség előtt. A pophoz viszont igazán nincs szükség Steinwayre, de még a dzsesszben is luxus, hiszen a zene mikrofonokon át hangszórókból érkezik, a zenész maga is a kontroll-ládákat hallgatja, nem a kalapácsokat.
Egy klasszikus zongorista általában nem ragaszkodik a saját hangszeréhez, beéri a fogadó városban található jó minőségű hangszerel. Vannak azért jelentős kivételek. Glenn Gould belebetegedett, amikor a hórukkemberek elejtették a Steinwayt. A lengyel Krystian Zimerman úgy járja a világot, hogy a kocsija után húzott tréleren szállítja a hangszert. Őt meghívni nemcsak pénzkérdés, hanem logisztikai feladat is, bele kell passzolni az útvonalába.
Hangszerszámok
A koncerttermekben öt-hat egyenrangú típusú zongorát használnak, amelyek közül ízlés szerint választanak a művészek – mesélte lapunknak Mácsai János hangszerész, zenetörténész. A standard márkák közül a nagyjából 120-150 ezer euróért (37-47 millió forint) megvásárolható Steinway D-modell emelkedik ki, ilyen hangszer található a koncerttermek 95 százalékában. A márkán belül is két típussal lehet találkozni: a New York-i olcsóbb, a hamburgi drágább. A gyár évente ezer-kétezer hangszert készít, ezek közül nagyjából száz a hangversenyzongora. A harminc éve alakult Fazioli olasz manufaktúrából évente 50–100 darab zongora kerül ki. A Bösendorfer az utóbbi három évtizedben nem jeleskedett, de öt-hat éve feltámadt, és egyre jobb hangszerekkel lép piacra. Két-három éve fantasztikus koncertzongorával hívta fel a figyelmet magára a Yamaha, Ránki Dezső is kipróbálta a japán instrumentumot, nagyon elégedett volt vele, és nemrég a Zeneakadémia nagytermébe is került egy ilyen hangszer. Az utolsó másfél évben az eddig csak gyakorlóhangszereket készítő Bechstein manufaktúra állt elő káprázatos zongorával. Magyarországon még nincs belőle, „nagyon szívesen látnék hazai pódiumon egyet” – mondja Mácsai János.
Itthon jórészt Steinway, egy-két Bösendorfer és néhány Fazioli áll pódiumokon, újabban több intézmény – például a MüPa, az Opera, a Zeneakadémia, Pécs, Hódmezővásárhely – is kapott új zongorákat, de a művelődési házakról, zeneiskolákról ez nem mondható el. Középkategória híján szakadék tátong a nagy koncerttermek és a művelődési házak, zeneiskolák dísztermeiben található zongorák színvonala és ára között. Utóbbiak színpadain jó esetben tíz-tizenöt millió forintért kapható Yamaha, rosszabb esetben öt-hat millióért vásárolható, de egy-két év alatt széthulló kínai zongorákon játszanak – jegyzi meg Mácsai.
Mácsai János szerint az egyik legszebb hangú zongora Magyarországon Sopronban található, az 1930-ban gyártott Steinway 85 éves kora ellenére is csodálatos. A profi módon karbantartott érzékeny koncertzongorák 25 évig, a napi nyolc óra tanítást elviselő zeneiskolai hangszerek, ötévenként felújítva, 30 évig bírják ki. Ám a zeneiskoláknak nemcsak vásárlásra, karbantartásra sincs pénzük, pedig a növendéknek sem jó a silány zongora, mert így „nem tanulja meg a hangszer válaszait” – mondja a hangszerész. A finanszírozás egyik buktatója, hogy a vásárlásra szánt pályázatok keretéből csak új hangszereket lehet venni, használtat nem, miközben sokkal többet ér egy jó minőségű használt hangszer, mint egy vadonatúj kínai.
A fiatal zongoristatehetségek helyzete is siralmas, míg a vonósok kaphatnak jó hegedűt, csellót stb. tartós kölcsönbe az állami hangszerkincsből, addig ez a zongoristákra nem áll. A nagymenőkön kívül senki sem tud jó hangszeren gyakorolni. Igaz, egy zongorista nem tudja magával hurcolni a hangszerét, azaz marketingszempontból kevésbé tűnik jó befektetésnek. Pedig hosszú távon igenis jó invesztíció és fontos feladat is lenne 100 millió forintból a tíz legérdemesebb 18–30 éves zenészt jó zongorához juttatni. (Hompola Krisztina)
A befejezett történet azonban nincs befejezve. Mert ha a Zeneakadémia oldalerkélyén állok, és onnét hallgatom a szólistát, aki egy mindenre alkalmas, és épp emiatt néha szidott Steinwayen játszik, azt érzem, hogy megőrülök, van egy oktáv valahol a skála felső részénél, amely teljesen idegenen cseng a többi hanghoz képest, a legmagasabb hangok fémesen pengenek, a legmélyebbeknek erejük nincsen. Ennek persze tudatában voltak a komponisták is, és vagy elkerülték a kellemetlen helyeket, vagy épp ellenkezőleg, kihasználták a kellemetlenségüket, a szokatlan színüket. Viszont akármilyen sokoldalú is a zongora, megvannak a korlátai, és elbírná a fejlesztést. Nem a dizájnról van szó, amikor a Peugeot átfazoníroz egy Pleyelt, az Audi egy Bösendorfert, Karl Lagerfeld pedig egy Steinwayt. Ezeknek a hangszereknek a lelke ugyanaz marad, csak csinosabban vannak felöltöztetve.
|
| Lagerfeld hangszert is tervezett |
A Bogányi Gergely-féle változat ennél messzebbre menne, kerekebb, kiegyenlítettebb hangot hozna létre, új anyagokat használ, javítaná a hangszer hibáit. Az más kérdés, hogy kell-e javítani a hibákat, vagy már meg is szoktuk ezeket, meg a fentiek értelmében bele is vannak komponálva időnként a művekbe. A nagyobb baj, hogy a hangszer, legalábbis közvetítőkön, tévéből, fejhallgatón hallgatva tompának tűnik, túl egyenletesnek, erőtlennek, érdektelennek. Mint egy digitális zongora, úgy szól. Telített piacon megjelenni egy termékkel, amely bonyolultabb, drágább és rosszabb, mint a már meglévő versenytársak… Ismerek közgazdászokat, akik erre a fejüket csóválnák.
Áramvonalas zongorák
Bogányi Gergely nemrég bemutatott, 286 millió forintból készült csodazongoráját sokan hasonlították a Peugeot 2002-ben ismertetett hangszeréhez. A magyar alkotók azt mondják: nagy a különbség a kettő között, ráadásul míg tervezték a hazai formáját, nem is tudtak a másikról. A francia dizájnmodellben ruhát adtak a Pleyel zongorára, míg a Bogányit az alapoktól újraépítették. A formát a hangképzésnek rendelték alá. Míg a Peugeot zongorának hátul van egy lába, a magyarnak elöl kettő egybeépítve, amely a közönség felé tereli a hangot. Bogányi zongora beszerzéséről döntött a pécsi közgyűlés csütörtökön; a 65 millió forintba kerülő hangszer megvásárlását közadakozásból fedeznék. (Sz. K.)
