– A miskolci színház hol helyezkedik el ebben a „kultúrharcban?
- Mi egyfajta sziget vagyunk ebben a tengerben, próbálunk a napi művészeti kérdésekkel foglalkozni. Vidéki színházvezető társaim ugyanebben a helyzetben vannak, hiszen Jordán Tamás, Gemza Péter, Tasnádi Csaba, vagy Cseke Péter színháza sem politizál közvetlenül az előadásaival. Az igazgatói pályázat idején éltem át nagyon drámaian a politikai erőtér jelenlétét, hiszen a másik pályázó Koltay Gábor köztudottan erős közéleti szereplést vállalt, elődöm Halasi Imre pedig szocialista országgyűlési képviselő is volt egy időben. Hozzájuk képest, ha úgy tetszik „szimpla" szakmai jelöltként jutottam ehhez a poszthoz, s a napi politikától való távolságot azóta is igyekszem megtartani. De úgy érzem, ezt a törekvést mindenki elfogadta, és a Miskolcon zajló műhelymunka, fesztiváljaink színvonala, aktivitásunk igazol bennünket.
NÉVJEGY
Elméleti fizikusként a kolozsvári egyetemi színpadon játszott, utána Budapesten dramaturg lett, majd színházrendező, drámaíró. Kiss Csaba harmadik éve a legnagyobb vidéki színház, a Miskolci Nemzeti direktora. Közel két évtizede tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
– Igen, a színházművészeti tagozat egyik tagja vagyok Blaskó Péterrel, Marton Évával, Haumann Péterrel együtt. Minden döntésnek megvan a maga története, nem hiszek a sommás ítéletekben. Szakonyi Károly ajánlására jelöltek az Akadémiára, még a „Műcsarnok-ügy" kirobbanása előtt. Mire felvettek, már javában zajlott a vita, ami azóta is változó intenzitással tart. Számomra az Akadémia több lehetőséget is hozott, hiszen támogatásukkal sikerült tavaly decemberben Miskolcon egy hetes Diótörő fesztivált és a hozzá kapcsolódó Táncos Életpályák című Konferenciát megszervezni, amelyen az egész táncos szakma képviseltette magát. Ezen a magyar táncélet két legégetőbb kérdéséről, a képzésről, illetve a szakmai nyugdíjról beszélgettünk. Az itt elhangzottak bekerülhetnek a készülő rendeletbe.
|
| Földi Imre / Népszabadság |
– Klikkek?
– Én nem vagyok bennük, de szerintem túldimenzionáljuk a szerepüket. Ma inkább egyes színházak körül vannak rendezők, kritikusok, akik szorosabban, lazábban kötődnek egy adott szellemiséghez. Több ilyen közösség van a budapesti színházak körül, de hatásuk közel sem annyira erős, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. Miskolc olyan szempontból különleges, hogy a színházban velem együtt hat rendező van főállásban, havi fizetéssel, évi két rendezéssel. Mindannyian tagjai vagyunk a művészeti tanácsnak, heti rendszerességgel találkozunk és megbeszéljük a színház dolgait. Meggyőződésem, hogy a Miskolci Nemzeti szakmai sikerében komoly szerepe van annak, hogy rendezőink ilyen szorosan kötődnek a társulathoz, tudják, kikkel dolgoznak, odafigyelnek a színészek fejlődésére, hangulatára, pályájára.
– Lát még az országban a miskolcihoz hasonló „színházi szigetet?"
– Többet is. Hasonló úton jár a debreceni, a kecskeméti vagy a nyíregyházi teátrum is, de nekünk vidéken talán könnyebb dolgunk is van, mert a közönség érdeklődését a város egyetlen színháza könnyebben megszerzi, megtartja. Miskolcon a legnagyobb kihívás a sokszínűség, a rétegigények kiszolgálása, hiszen a gyerekdarabtól a kortárs európai drámákig, operettől a nagy klasszikusokig, minden műfaj szerepel a repertoárunkon. A miskolci az ország legnagyobb vidéki színháza, három tagozattal, százötven fős művészi állománnyal. Negyvennégy tagú prózai társulatunk, saját balett karunk, énekkarunk, zenekarunk van. A tizenhatezer négyzetméteres épületegyüttesben öt játszóhely található, esténként ezer-ezerötszáz nézőt tudunk fogadni. De nemcsak méretben vagyunk „nagyok", úgy érzem, ebben az évadban szakmailag is nagyon jó eredményeket értünk el.
– Ezt mire alapozza?
– Nagyon izgalmas évadunk volt, tizennyolc bemutatóval, százharminc ezres nézőszámmal. Két előadásunkat (A tanítónő, Woyzeck) is meghívták a POSZT-ra, ami azért nagy szó, mert az évad közel négyszáz előadása közül összesen tizenkettőt válogattak be. A Don Giovanni megnyerte a vidéki operaházak versenyét az Erkel Színházban, így jövőre mi képviseljük Magyarországot az Európa Kulturális Fővárosa rendezvényeken Pilzenben. Az európai Színiakadémiák Fesztiválja, a miskolci SZEM is komoly szakmai érdeklődés mellett zajlott, a másik fesztiválunk, a Határtalan napok is egyre ismertebb a határon túli színházak iránt érdeklődő nézők körében. Talán a legkomolyabb fejlődést a Miskolci Balett érte el az elmúlt időszakban, Csajkovszkij: Rómeó és Júlia című előadásunkat ősszel a MÜPÁ-ban is láthatja a közönség.
– Nehéz anyagi helyzetben vette át a színházat.
– Általában nincs könnyű helyzetben a kultúra. Számunkra a nemzeti színházi státusz némi többletforrást jelentett, ennek köszönhetjük, a Miskolci Balett megalakulását, a két új fesztivál létrehozását illetve az operarepertoárunk bővítését. Az összköltségvetésünk jelentős része – kb. 80 %-a - több mint háromszáz dolgozónk bére. Művészei programunkat gyakorlatilag a jegybevételből fedezzük. Viszonylag alacsonyak a fizetések, az emberek nagyon keményen dolgoznak az évi hatszáz előadásért. Jó a hangulat, mindenkinek erőt ad az, hogy a miskolciak nagyon szeretik a színházukat, az ország első magyar nyelvű kőszínházát. Egyetlen komoly gondunk van, az épület és a technika elavulása. A My fair lady egyik előadásán például nem jött le a díszlet a zsinórpadlásról: úgy játszottunk, hogy felettünk lebegett a látvány. A kamaraszínházi ügyelői rendszerünk tavaly leégett. A Csarnok színpaddeszkáira pedig jószerivel sínadrágban lehet csak rámenni, annyira ki vannak már szálkásodva. Évente nagyjából ötvenmillió forintot kellene költeni a rekonstrukcióra. De reméljük, hogy Unió-s pályázatból, vagy technikai fejlesztésre szánt céltámogatásból ez is előbb-utóbb megoldódik.
