Erzsébetváros sikersztoriból rémtörténet lett

Nem sokkal később a közönséggel együtt az előadók és a műfaj is megmagyarosodott. Virtigli pesti világ volt ez, s a húszas, harmincas évekre már nehéz lenne elkülöníteni belőle a zsidó elemet. Perczel Anna ezt megerősíti: az orfeumok, mulatók építtetői, üzemeltetői között nehéz olyanokat találni, akik ne kötődnének a zsidósághoz.

Azzal együtt, hogy a kerületre erősen rányomta bélyegét a nagyon sokféle zsidó lakos jelenléte, nem lehet kizárólagosan zsidó negyednek nevezni.

Szegő Dóra, aki feldolgozta a jellegzetes üzletek, műhelyek, szakmák történetét, arra emlékeztet, hogy sok – nemzedékeken keresztül itt lakó, működő – keresztény iparost talált. Őket sem lehet kizárni az örökség tárgyalásából, éppen a szerves együttélés miatt. A kerületben a mai napig sok fővárosi nevezetességgé lett iparosműhely működik, többen kihaló foglalkozásokat művelnek. Mi is egy ilyen helyszínen beszélgettünk. Az épületben, ahol az étterem van, hátul egy kóser mészárszék volt. Kővári Dezsőnek hívták az utolsó itteni bérlőt.

Virtigli pesti világ volt – akárcsak ma Szabó Miklós / Népszabadság

Perczel az egyesület fontos eredményének tartja, hogy sikerült megakadályozni a Kazinczy utcai ház lebontását, de szerinte a mészárszéknek is tovább kellett volna ugyanitt működnie. (Az étterem megőrzött néhány tárgyat az üzemből. Közülük a cég hajdani vevőinek megrendeléseit őrző „katalógusszekrényt”.) Volt-e közös, összetartó eleme az itt élő zsidó polgárságnak? A kutatók szerint legfeljebb a vallás, s az is egyre kevésbé. Perczel közbeveti: a helyzet differenciáltabb. A könyv egyik fejezete a szociális és civil egyesületekről szól, tehát a különböző csoportok összefogásáról.

A XIX. század végén a gazdagok körében, a feltörekvő értelmiségi közegben egyre gyakoribb a kikeresztelkedés. Konrád emlékeztet Kóbor Tamás múlt századfordulós regényére, a Ki a gettóbólra. Ebben egy családon belül zajlanak le ezek az átalakulások: a gazdagodás, a vallás- és kultúraváltás. Szegő Dóra azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy Budapesten, de ebben a kerületben is, a tárgyalt korban

a hagyományokat erősen őrző ortodoxok ugyan jelen voltak, de nem volt számottevő befolyásuk.

Konrád a világi, szekuláris jelleg erősödését látja már a XIX. század végétől, ám kiemeli, a nagy ünnepek idején megtelnek a zsinagógák.

A kor felekezeti sajtója viszont azon kesereg, hogy az év többi részében konganak az ürességtől a zsidó templomok, s amikor elmennek a zsinagógába, akkor sem a szertartás, hanem az üzlet, esetleg egy színházi előadás megbeszélése foglalkoztatja őket. A vallásból sokszor csak életmódbeli elemek, étkezési szokások vagy vallási rituálék megőrzése maradt fenn, mint a péntek esti gyertyagyújtás. A történész a zengerájok változó műsorával is igazolja a szekularizálódást és beolvadást. A kilencvenes években még sokszor jiddis nyelven adtak elő zsidó, kelet-európai témákat feldolgozó darabokat.

A szekuláris jelleg már a XIX. század végétől erősödött Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

A XX. század tízes éveiben már a családi élet, az üzlet, a házastársi megcsalatás témái, azaz tipikus kispolgári bohózatok mentek. Ezek nem voltak felekezetfüggőek. De mi volt a helyzet az építészetben? Hiszen ez a kor máig meghatározza Budapest arcát. A XIX. század hatvanas éveiig zsidókat nem vettek fel az építész céhbe. Sokáig ingatlantulajdonuk sem lehetett Pesten. Az emancipáció indította be a zsinagógaépítéseket, de ezeket az imaházakat nem zsidó építészek tervezték eleinte. Keresték a zsidó építészeti stílust, mert ilyen korábban nem volt. Ezt a jellegzetességet a spanyolországi mórok hagyatékában lelték meg.

Feltehetően részben azért, mert

ez valamilyen mértékben aranykor volt a középkori zsidóság számára is.

Változás az emancipációs törvény 1867-es elfogadása után következett be. Perczel Anna szerint eleinte ez lassabb folyamat volt, de a századfordulón az ország vezető építészeinek jelentős része zsidó volt, sőt Lechner Ödön (aki nem volt zsidó) tanítványaiként ők lettek a magyar szecesszió, majd később az art deco meghatározó építészei. Perczel ezt különösen érdekesnek tartja, mivel az európai szecesszió nagy központjaiban (Párizs, Bécs, Brüsszel, Barcelona) ilyen jelenséget nem tapasztal.

A magyar szecesszió zsidó építészei Lechnertől tanultak, aki nem a mór, hanem az indiai motívumokat használta a magyar népművészeti elemek mellett, amikor jellegzetesen magyar építészeti stílust akart létrehozni. Ez nagyon megkülönbözteti a magyar szecessziót a franciától, osztráktól vagy belgától. Az Erzsébetváros is tele van a szecesszió ilyen polgári emlékeivel.

A kerület épületei tükrözik azt a fantasztikusan gyors gazdasági és társadalmi változást, ami a tárgyalt korban végbement. A negyed zsidó családjain belül is érezhetőek a törések. A kor lehetségessé tette a társadalmi előmenetelt – emlékeztet Szegő Dóra. Konrád Miklós azt mondja, hogy

a dualizmus korának vége felé még azt is megtapasztalhatták, hogy egy zsidó gyerekből miniszter lehet Magyarországon. Volt, akinek ki kellett keresztelkednie ehhez, de Vázsonyi Vilmos (aki nem volt különösen hitbuzgó) miniszteri esküje után a Dohány utcai főtemplomba ment el.

Konrád a polgárosodás példájaként mondja el a viccet, amelyben két lipótvárosi asszony az abbáziai strandon trécsel, s amikor az egyik a másik fiairól érdeklődik, a válasz az: ott játszik a főorvos az ügyvéddel a homokozóban. Ennek egy hihetetlen társadalmi emelkedés volt a háttere. Perczel közbeveti: mindennek előfeltétele volt a zsidóktól függetlenül a kiegyezés, a városegyesítés és a zsidókat egyenjogúsító törvények. Az erzsébetvárosi villák, paloták történetét és építtetőiket tanulmányozva rajzolódnak ki a mobilitásnak ezek a történetei.

A nagyapa még rongyszedőként, tollas zsidóként kezdi valahol, a fia nagykereskedő, az unoka iparmágnás,

aki az arisztokrácia életmódját folytatja, sőt, családi kapcsolatba is lép velük.

Volt, aki – mint Kornfeld Zsigmond – egy emberöltő alatt bejárta ezt az utat. Az építész, miközben azt kutatja, miként valósult meg a zsidó hozzájárulás a város kivirágzásához ebben a korban, azt látja, hogy ez polgári adalék volt, hiszen nemcsak villákat építettek maguknak, de bérpalotákat, bérházakat, üzleti épületeket is. Perczel a Városligeti fasor épületeit kutatva tudta meg, hogy a villák háromnegyedét a zsidó nagypolgárság építtette, miközben ezen az akkor újonnan fejlesztett területen épült egy református és egy evangélikus templom, valamint az evangélikus gimnázium is.

A házak először sikertörténeteket mesélnek Reviczky Zsolt / Népszabadság

Perczel elmondja: amikor a kerületi épületek és lakóik sorsát kutatta, furcsa érzés fogta el. A házak először sikertörténeteket mesélnek, majd a harmincas évek végétől az egész rémtörténetté lesz.

A lakókat, tulajdonosokat először a szakmájuk művelésétől, majd a tulajdonuktól, végül az életüktől fosztották meg. Sokakat nem kellett megölni – öngyilkosok lettek. Az egész csodaként kezdődött, végül a megmaradás volt a csoda.

Konrád Miklós az épületeken kívül a társadalmi egyesületek működésében látja a hajdani emancipáció egyik fő megvalósulását. Az üzleti tevékenység világában a zsidó tőkések és a keresztény arisztokrácia naponta találkozott. Valamiféle társadalmi érintkezésnek is kellett lenni közöttük. A Széchenyi alapította Nemzeti Kaszinóba összesen 10 zsidó vallású tagot vettek fel. Utolsóként 1872-ben Moscovitz Geyza földbirtokost (Lesznai Anna író, képzőművész apját). Ő saját apját követve léphetett be, aki az Andrássyak orvosa volt. Kitértek és fiaik (35 fő) beléphettek.

Az Országos Kaszinóba egyetlen izraelitát sem vettek be. A nők viszont be voltak szorítva a magánéletbe, s ami megmaradt nekik, az a jótékonysági és nőegyletek világa. A történész szerint a pénzarisztokrácia asszonyai erősen szorgalmazták, hogy jelen lehessenek a zsidó felekezeten kívüli jótékony tevékenységben. Nagyon erős korlátai voltak a keresztény elit befogadási hajlamának. A kitértek viszont bekerülhettek, ami a zsidók számára nyilván elszomorító volt, de még mindig jobb, mint a németországi helyzet. Ott az áttérés sem nyitotta meg a kapukat ebben a korban.

A polgári társadalomnak volt egy – a kerülethez igen erősen kötődő – szelete, amely még a két háború közötti években sem ismerte a faji elkülönítést. Ez a színház, a mozi, a bohémek világa volt.

A magyar mozi és a filmipar itt jött létre százegynéhány éve. Volt honnan merítenie művészeket, szerzőket, s voltak dinamikus vállalkozók is az új iparághoz. Beszélgetőpartnereimnek két olyan név ötlik fel, akik egész életükben a kerületben éltek. Az egyik Beöthy László, a századforduló nagy színházteremtő embere, a Magyar, a Nemzeti és a Király Színház, később a Belvárosi Színház direktora, író.

A másik Seress Rezső, a Szomorú vasárnap (az egyetlen magyar világsláger) szerzője. Az, hogy az egykori zsidó negyed (sokan vitatják ennek a jelzőnek az igazságát) ma bulinegyed, a történészt nem keseríti el. Újra az! – mondja Konrád, aki emlékeztet rá, hogy az ekkori orfeumok, zengerájok, zenés kávéházak világa csak visszatér egy másmilyen korba. Akkoriban – emlékeztet Szegő Dóra – a földszinti vigalmi intézmények fölött lehetett ortodox imaszoba is. Ez a szimbiózis persze megszűnt.