„Nem lehet nem észrevenni... Kornai megállapításának érvényességét a mai Magyarországon, ahol a válságkezelés és a válságból kivezető út keresése jelenleg egyszerre jelenti a piacgazdaság erőteljes korlátozását, a nagyon is vitatható módszerekkel történő állami beavatkozást a gazdaság működésébe és ezzel párhuzamosan a hagyományos képviseleti demokrácia nem egy fontos értékének revízióját.” Ezt olvassuk a fordító előszavában. Hálát adhatunk tehát Orbán Viktornak és Matolcsy Györgynek azért, hogy ez a 2011-ben megjelent remek könyv lefordult magyarra.
|
Amerikaiak munkáért állnak sorba 1933-ban
AFP |
Keynes is, Hayek is tudott mindama rosszról, amit a kapitalizmusról el lehet mondani. Ám mindketten úgy vélték, csak még rosszabbak jöhetnek helyette. Ezen rosszabbak elkerülésének a lehetőségéről viszont homlokegyenest ellentétesen gondolkodtak. Keynes szerint a kapitalizmust úgy lehet megvédeni, ha megjavítjuk, és erre az államnak rengeteg lehetősége van. Ha ezt elmulasztjuk, akkor az elszegényedés, a munkanélküliség, a súlyos válsághelyzetek a szélsőséges erők oldalára állítják és diktatúrába sodorják a társadalmat.
Hayek viszont meg volt róla győződve, hogy a piacgazdaságba való állami beavatkozás totalitárius berendezkedéshez vezet. A tudásunk korlátozott, a beavatkozásaink következményeit csak csekély mértékben tudjuk kiszámítani, ezért minden intervenció újabb problémákhoz vezet, alkalmasint súlyosabbakhoz, mint amelyeket enyhíteni akartunk velük. Ezek a problémák újabb és újabb beavatkozásokat sürgetnek; és mivel a hatalmi igények és a védettség igénye egyaránt a gazdaság és a társadalom feletti uralom állandó kiterjesztésére hajlamosít, a folyamat végén az állam kompetenciája hatalmasra nő, a polgáré minimálisra szűkül, és készen áll a diktatúra.
A szegénység enyhítésére, betegségek felszámolására, az emberi lét elemi feltételeinek biztosítására irányuló állami intézkedéseket Hayek sem ellenezte, sőt, de meghatározott iparágak, cégek, vállalkozók támogatását, monopóliumok osztogatását annál inkább. Legradikálisabb korszakában is, amikor azt hirdette, hogy magánosítani és a piac törvényei alá kell rendelni az oktatást, a közlekedést, a postát és egyáltalán minden „úgynevezett” közszolgáltatást, akkor is ragaszkodott az elemi létbiztonság garantálásához, a munkanélküli-ellátáshoz és az általános, kötelező egészségbiztosításhoz.
A két közgazdász vitája filozófiai vita. Az aufklérista liberalizmus optimista, haladáspárti filozófiája áll szemben azzal a konzervatív, pesszimista filozófiával, mely szerint a társadalmakat majdnem olyan szigorú törvények irányítják, mint a természetet, s ha ellenkezünk velük, rosszul járunk, még rosszabbul, mint ha elfogadjuk őket. Mire a könyv végére érünk, bejárunk közel száz esztendőt az első világháborútól – melynek éveiben Keynes már kulcsszerepet töltött be a brit pénzügyminisztériumban – napjaink válságáig.
Nyomon követjük, mikor melyik filozófia uralta a korszellemet, melyik kopott ki belőle, és miért. Végül be fogjuk látni, hogy Keynes optimizmusa is, Hayek pesszimizmusa is reális volt. Az előbbi által tételezett hatalmas lehetőségek is, az utóbbi által tételezett hatalmas veszélyek is valóságosak, s nem tehetünk jobbat,mint hogy mindkettővel számolva keressük a tézis és az antitézis között a szintézist. Felcsuti hangsúlyozza az előszóban, hogy ez a középút „a törékenyebb, fiatalabb demokráciákban”, például nálunk, nem ott van, nem lehet ott, mint a gyökeret eresztett, régi nyugati demokráciákban.
Az a lejtő, amelyen ők meg tudnak állni anélkül, hogy kicsúsznának a demokráciából, nálunk sokkal síkosabb és meredekebb.Miközben sokkal súlyosabb gondok kergetnek rá minket! Az osztrák Hayek szinte még gyerekként harcolt az első világháborúban. Az ő szemében – mint általában a vesztesekében a békeszerződések után – Keynes hős volt. Hiszen szenvedélyesen szembefordult a borzalmas békeszerződések szerkesztőivel, kiknek oldalán a háború éveiben szolgált, és leleplezte azt a visszataszító idegengyűlöletet, nemzeti önzést,bosszúszomjat,mohóságot, amellyel a győztes hatalmak nyomorra ítélték és teljesen lehetetlen helyzetbe hozták a veszteseket.
A békeszerződés gazdasági következményei című művében, mely világhíressé tette, megjósolta, hogy ebből a gyalázatos békéből nem lehet más, mint újabb világháború. Keynes egyrészt megalapozta azt a jóléti modellt, amely a kapitalizmust megszelídítette, emberibbé és fenntarthatóbbá tette. Másrészt megalapozta az állami pazarlásnak, a felelőtlen költekezésnek, a krónikus eladósodásnak, a rövid távú, „pragmatikus” gondolkodás uralmának a hagyományát is. Fennen hirdette, hogy a munkanélküliséget radikálisan, drasztikus eszközökkel, bátor kísérletezéssel kell letörni. Költeni kell akkor is, ha az állami programok egy része kudarcot vall, mert „a pazarlás a kisebbik baj”.
„A lakásberuházási programokkal, bármennyire hibás vagy extravagáns elképzeléseken nyugszanak, az ország mégiscsak gyarapodik.” S hogy mi lesz később, amikor az eladósodás következményeivel szembe kell nézni? Egyrészt Keynes bízott az állami pénzpumpálás megtermékenyítő, a magánpénzeket megmozgató, „multiplikátor” hatásában, abban, hogy „a nagyobb gazdasági aktivitás még nagyobb gazdasági aktivitáshoz vezet”, másrészt meg azzal a híres mondásával intézte el a kérdést, hogy „hosszú távon valamennyien halottak vagyunk”. Mintha bizony nem lenne felelősségünk azon nemzedékek iránt, akik itt maradnak, miután eltemettek minket.
 |
Friedrich von Hayek
AFP |
Hayek viszont éppen arra figyelmeztetett, hogy hosszú távon az is visszaüt, ami rövid távon esetleg használ, például a munkanélküliséget csökkentő és a keresletet növelő közmunkaprogramok vagy a piacinál olcsóbb állami hitel. A mesterséges kereslet csak késlelteti az igazság pillanatának eljövetelét, rossz irányba tereli a termelést, fenntarthatatlan kapacitásokat finanszíroz. A piac logikája lassan és fájdalmasan gyógyít ugyan, de gyógyít, a vak állami voluntarizmus viszont növeli a bajt, s az állami beavatkozással járó infláció és a megugró államadósság csak nehezíti a válságból való kilábalást. Keynes „bonmot”-jára Hayek így válaszolt: „Vajon nem halljuk-e sűrűn, hogy »hosszú távon mind halottak vagyunk«, tehát a gazdaságpolitikát teljes mértékben rövid távú megfontolásoknak kell vezetniük? (...) Attól tartok, akik az »Utánam az özönvíz« bölcsességét vallják, sokkal hamarabb megkapják ezt, mint gondolnák.”
Keynes szenvedélyes pacifista volt. Életművének egyik legfontosabb tézise az, hogy a háború konjunkturális hatását kell az állami beavatkozással kiváltani: „a háború mindig is fokozott ipari termeléssel jár. A múltban az ortodox pénzelmélet a háborút tekintette az állami kiadásokkal történő foglalkoztatásnövelés egyetlen legitim eszközének.” Keynesnek semmi köze azokhoz, akik nacionalista alapon, úgymond a nemzeti érdekek védelmében avatkoznak bele a gazdaság működésébe. Ellenezte az importvámokat, világpénzről, erős nemzetközi intézményekről álmodozott, tőle származik a Nemzetközi Valutaalap gondolata, élesen elítélte a gazdasági protekcionizmust, ahogy a kollektivizmust is.
Őt az izgatta,miként lehet az egyén számára a maximális boldogságot biztosítani. Távol állott tőle a magántulajdon nacionalizálásának gondolata. A laissez-faire vége című művében azt írja: „fontos, hogy az állam ne foglalkozzon olyan dolgokkal, amelyeket az egyének már most is végeznek, függetlenül attól, hogy egy kicsit jobban vagy egy kicsit rosszabbul csinálná ezeket. Az állam dolga az, hogy olyasmikkel foglalkozzon, amivel jelenleg senki nem foglalkozik.” Ha a szerző, a brit újságíró, Nicholas Wapshott tudná, ki az a Matolcsy, aki mifelénk a gazdaság keynesiánus fordulatáról szónokol, bizonyára megemlítette volna azok között, akik a legsúlyosabban félreértik Keynest.
Hayek nagyon fiatalon még szociáldemokrata is volt. Keynes soha. A liberális párt volt az ő politikai otthona, amikor az szétesett, ő is a közélet margójára szorult. A köztudatban szorosan összekötődik Keynes személye és Roosevelt New Dealje. Kétségtelen, Keynes hevesen érdeklődött a New Deal iránt, amely tőle függetlenül indult el, és az amerikai elnök és munkatársai is élénken figyeltek az angol közgazdászra, aki a politikájuk alá elméleti alapot csúsztathatott. De Keynesnek amúgy elég határozott fenntartásai voltak a New Deallel kapcsolatban. Nem győzte figyelmeztetni Roosevelt embereit, hogy csak a gazdasági ciklus alján, a recesszió mélységeiben szabad működtetni a pénzpumpát, és sürgősen le kell állítani, amint a fellendülés megkezdődik, mert „csak a szocializmusba történő átmenet esetén lehet elképzelni, hogy az állami kiadások a szerepe folyamatosan nagy legyen”.
Persze nem hallgattak rá, amíg nem nőtt elég rémisztőre az államadósság. Mint tudjuk, a háború utáni évtizedekben az történt, amitől Keynes óvott. „Az állami kiadások szerepe folyamatosan nagy” lett. Nem tudjuk, hozzáidomult volna-e Keynes, aki 1946-ban meghalt, ehhez a folyamathoz, de a jóléti államok fölépülésének évtizedeiben mindenesetre ő volt az állandó hivatkozási alap. Hayek pedig elszigetelődött, elmagányosodott, kisodródott a mainstreamből, és a depresszió fogságába esett.
 |
John Maynard Keynes
AFP |
Hayek már eleve nagy hendikeppel indult Keyneszel szemben. Keynes nyitott, rugalmas, sokoldalú, remekül kommunikáló, színes egyéniség volt, Hayek pedig formális, arisztokratikus, szkeptikus, zárkózott. Keynes briliáns elmeéllel sziporkázott, Hayek pedig nehézkes definíciókkal, fárasztó, hosszú levezetésekkel fejtette ki a mondandóját, ráadásul olyan erős akcentussal beszélte az angolt, hogy sokszor nem is értették, mit mond. Meg hát amúgy is sokkal könnyebb egyetérteni azzal, aki azt hirdeti, „mindent meg kell tenni, hogy...”, mint azzal, aki állandóan azt hajtogatja, hogy nagyon korlátozottak a cselekvési lehetőségeink, nincsenek gyors és könnyű megoldások.
Jó negyedszázados peremlét után Hayeket újra felfedezte a világ. Jelenné lett a hosszú táv,melybenKeynes ugyanmár valóban halott volt, de akik éltek, elkezdték érezni a nagyon is súlyos hátrányaitmindannak, amit részben Keynes szellemében, részben őt túlhajtva és félreértve tettek. Hayek 1974-ben (jellemző módon a vele homlokegyenest ellentétes nézeteket valló Gunnar Myrdallal megosztva) megkapta a Nobel-díjat, s pár évvel később kitört a Thatcher és Reagan vezette antikeynesiánus forradalom. Ami persze nem volt mindenben antikeynesiánus, amiért annak vélték. Thatcher például csupa olyan iparágat magánosított, amelyben Keynes szerint sincs helye az állami tulajdonnak.
Neki eszébe sem jutott, hogy az állam dolga lenne kibányászni a szenet a földből. Reagan pedig, miközben azzal a hayekiánus jelszóval kampányolt, hogy „képesek vagyunk levetni az államot a hátunkról és kiparancsolni a zsebünkből”, irdatlan összegeket nyomott be a gazdaságba, elsősorban a hadi kiadások növelésével, s mivel ezzel párhuzamosan hayeki szellemben csökkentette az adókat, úgy eladósította az Egyesült Államokat, hogy azzal Keynes is nagyon meg lett volna elégedve. Reagan után további fordulatok és ellenfordulatok, ellentmondásos kurzusok következtek.
A baloldalibb Clinton volt a hayekiánusabb, a jobboldalibb George W. Bush a keynesiánusabb, aztán 2008-ban olyan keynesiánus pénzpumpálás kezdődött, amilyet még nem látott a világ. De viszont ez már eleve úgy indult, hogy mindenki tudta és mondta, hamarost vége kell legyen, az anticiklikus hatás elérése után visszafelé kell lépkedni, különben nagy baj lesz. Lapzártakor még nem tudható, meg lesz-e ez a nagy baj. Aki Wapshott könyvén áthalad, soksok szemléletes példán keresztül láthatja, hogy a hullámzó, „stop and go” gazdaságpolitika egyáltalán nem magyar sajátosság, hanem univerzális jelenség.
Milton Friedman már 1966-ban kijelentette, hogy „egyfajta nézőpontból nézve mindannyian keynesiánusok vagyunk, egy másikból viszont immáron egyikünk sem”. Lassan valóban mindenki keynesiánus lett, amennyiben nagyon kevesen kételkednek benne, hogy a gazdaság makroökonómiai eszközökkel való állami befolyásolásának létjogosultsága van; viszont elfogytak a keynesiánusok abban az értelemben, hogy immár minden józan közgazdász és politikus belátta, súlyos következmények nélkül nem lehet a gazdasági ciklusokat olyan radikálisan befolyásolni, ahogy azt Keynes gondolta. Igaza volt Keynesnek: nem lehet semmit tenni. És nem volt igaza: nem lehet megtenni mindent.
Friedman volt annak a szintézisnek az úttörője, mely a század vége felé kibontakozott: „...tudományos körökben a fekete-fehér színek helyét a szürke árnyalatai vették át. Lassan a közép felé tendáltak a... »szadomonetarizmusnak« titulált nézetek képviselői, ahogy az Economist által »nyers keynesianizmusnak« nevezett elgondolások hívei is.” Felcsuti Péter nyilván azért fordította oda ezt a könyvet a szemeink elé, mert úgy érzi, ideje lenne, hogy mi is beletendáljunk végre a szintézis szürkéjébe
Nicholas Wapshott: Keynes és Hayek. Az összecsapás, amely meghatározta a modern közgazdaságtant. A nagy álságtól a nagy recesszióig; fordította: Felcsuti Péter, Napvilág Kiadó, 2014, 306. o.
