Ők tolták maguk előtt egészen a Nemzeti Színház vezetői székéig, holott szellemileg Vidnyánszkynak csak annyiban van köze a konzervativizmushoz, hogy újító törekvéseihez, modernségéhez, irracionalizmusához erős szláv misztikára való hajlam és politikai EU-ellenesség társul. Az új évad két vendégrendezéssel kezdődött, és nem éppen a világszínház első vonalát képviselő alkotóktól. A lengyel Andrzej Bubien honfitársa, Witold Gombrowicz Operettjét állította színpadra.
Nagy hírű mű, csak hódolat illeti, bár színpadon – legalábbis mifelénk – nemigen igazolja magát. Alapgondolata valóban mély, szellemes, távlatos: az operett monumentális idiotizmusát a történelem monumentális pátoszával hozza párhuzamba. Csakhogy ez nem színházi élmény, hanem gondolati felismerés. A monumentalitás a színházban kényes dolog. Nem kellő érzékkel adagolva, könnyen kelti a felesleges túlméretezettség benyomását.
Bubien rendezésében mintha minden megsokszorozódna, még az eredeti műhöz képest is. Az első rész operettparódiáját az egy hangon gúnyolódó játékstílus hosszadalmassá teszi. Később a történelmi panoptikum képei is több fordulatot tesznek meg, mint amit a tartalom megkövetelne. Mindez úgy rátelepszik az előadásra, hogy az igazán súlyos, lényegi felismeréseket tartalmazó jelenetek csaknem elsikkadnak.
 |
Nagy-Kálózy Eszter mint Fedák Sári
Szigetváry Zsolt / MTI |
A XX. század nagy kultúrtörténeti megrázkódtatása, a túlhabzó formák kiürülése, a történelem monumentális idiotizmusa megrázó élmény helyett inkább csak kínos emlékként marad meg a nézőben.
David Doiasvili rendezésében a Szentivánéji álom az erőszakolt modernkedés egyszerűbb esetének látszik. A fiatal grúz rendező azon túl, hogy rengeteget bűvészkedik-művészkedik a Nemzeti közismert technikai lehetőségeivel, Shakespeare híres LXVI. szonettje jegyében rendezte meg a vígjátékként számon tartott művet.
Nemcsak az előadás elején és végén hallhatjuk, hogy „ringass el, ó, halál”, de befejezésül a főszereplő Theseus–Oberon főbe is lövi magát. Az ide vezető, szomorgó líraiság talán az egyetlen, ami olykor megérintheti a nézőt. A darab humora viszont szinte teljesen elvész, a mesteremberek művészeti ügyetlenkedésének jeleneteit ilyen közönnyel még sohasem tudtam nézni. Egyáltalán az este legviccesebb jelenete, amikor két odavetett párna megtapad az athéni erdő függőlegesre emelt talaján.
A személyiség- és szerepcserék sorozata, az érzelmek változékonysága meg csak kétségbeejtő, követhetetlen zűrzavarként jelenik meg. A direktor első rendezéseként a szezonban Molnár Ferenc méltán elfeledett I. világháborús, szentimentális látomását, A fehér felhőt ígérték, ám végül úgy becsomagolták egy dokumentumjáték-emlékműsorba, hogy szinte ki sem látszik belőle.
Sorakoznak újsághírek, politikusi nyilatkozatok, slágerek és népdalok, katonanóták, levelek és visszaemlékezések, rémtörténetek, köztük Jászai Mari és Fedák Sári szövegei is. Jócskán vannak megrendítő, érdekes, szép pillanatok, ám az egész borzasztóan sok. Vidnyánszky rendezőként szürkén szürkével fest, igaz, a fekete és fehér között húzódó seszín számtalan árnyalatát ismeri, a kísérőzenével pedig mesterien emeli a hangulatot.
|
Jelenet az Operett-előadásból
Szigetváry Zsolt / MTI |
A hosszú és zsúfolt program összhatásában mégis inkább kevés. A fehér felhőről, ahol halott katona apjukkal találkoztak, gyerekzsúrba érkeznek az árvák, végül a színészek saját családjuk első világháborús emlékeit idézik. Az este tulajdonképpen rímel az Operettre. Itt is tombol a történelem monumentális idiotizmusa. Ez – mindhárom előadás bizonyítja – nem a remény ostoba színháza. Nem is teoretikusan kigondolt, és pláne nem konzervatív nemzeti színházi eszme megvalósulása.
Ez az igazgató-rendező legszemélyesebb színháza, talán még személyesebb is, mint Alföldi Róberté volt. Bár fáradtabb, kopottabb, mint amilyet Vidnyánszky Attila virágkorában alkotott, de ez is a sajátja. Hogy mindehhez mit szólnak azok a „közéleti személyiségek”, akikre a távozó Eperjes hivatkozott, nem tudhatjuk. A mai viszonyok között bizonyára semmit. Vidnyánszky művészete nyilván éppoly kevéssé érdekli őket, mint Alföldié. Mindaddig, amíg saját emberüknek tudják.
