Ravasz kolozsvári diákként Erdős Renée erotikus verseiért lelkesedett és a kozmopolitizmust pártolta. „Ha irodalmunk mostanában nem nemzetiszínű, nem bundaszagú, de európai erejű magyar: az azt jelenti, hogy valahára mi is haladunk a villanyvilágításos Nagy-Szalonta felé. Kozmopolitásodunk! Ne tessék ettől félni. Az idő inkább a világpolgárt domborítja ki bennünk, de vajha ez a szó: magyar vagyok, kozmopolitát jelentene... undorodom... ha írók és piros-fehér-zöld politikusok üvöltöznek a Hazáról és Honról." Ravasz Ady lelkes híve volt, passzionátus ellenfele lett. Ady 1916-ban már a „legszilajabb antiszemitizmust" űző „volt embernek" nevezte őt. Teljes joggal. „A keresztyénség pedig – mint intézmény – antiszemita, de ennek a zsidók az okai", mert ők állnak az intézményes rendet fölforgató forradalmi irány élén, írta 1908-ban a Református Szemlében.
A leendő püspök, a „konzervatív megújulás", az „antidemokratikus szabadelvűség" embere – a protestantizmus szellemi vezetőinek körében szokásos módon – 1910 és 1917 között szabadkőművesként szolgálta a liberális nacionalizmust a dinasztikus elvvel szemben, az antiklerikális törekvéseket a protestánsellenes politikai katolicizmussal szemben. A konzervatív páholy tagjaként harcolt a radikális szabadkőművesek által is követelt általános és titkos választójog bevezetése ellen.
Ravasz ekként buzdította a frontra induló katonákat 1914-ben: „Isteni parancs a háború is és isteni parancs a szeretet is, tehát a kettő között ellentét nem lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy a háború a szeretet parancsa." Az élet a háborúban éri el „ősi egyszerűségét", grandiozitását", fejtegette Ravasz a nagy háború kezdetén. A keresztény egyházak ekkor egész Európában a háború protagonistái voltak. Csúcspontjára ért az a folyamat, amelyben az emberiség egyetemes Istenéből partikuláris nemzeti Isteneket csináltak. Ravasz már 1910-ben megmondta: „Ne törődjünk azzal, hogy a faji öntudat exkluzív és az egyetemes szeretetnek sokszor ellentmondó, mert az is bizonyos ezzel szemben, hogy a társadalom nemzeti tagozódása is egy isteni rend lenyomata, és nekünk Istentől nyert kötelességünk magyaroknak maradni". Az erdélyi románoknak viszont éppen ellentétes parancsot adhatott az Isten, mert Ravasz 1916-os írása szerint az lenne a helyes, ha „Magyarországon csak az lehetne nyelvében román, ki szívében magyar".
1921-ben lett Ravasz László a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a magyarországi reformátusság hivatali és szellemi vezére, az ország egyik legnagyobb tekintélyű véleményformálója. Hatalmas és eredményes egyházszervező munkát végzett, a centralizáció jegyében, a zsinati-presbiteri elv háttérbe szorításával. Zoványi Jenő, az 1919 után kirúgott egyháztörténész a katolicizmusba való „lelki beolvadásként" írja le ezt a folyamatot.
Fenyő Miksa jegyezte meg 1946-ban, milyen „dús hangszerelésű", „ragyogó metaforákkal" telített, remekbeszabott beszédben érvelt Ravasz a Felsőházban az első zsidótörtvény mellett, „inkvizitori gőggel" kiszolgáltatva a zsidókat a további jogfosztásoknak, amiből „életek fosztása" lett. Ravasz beszédében azonban sok csavar volt. Például azt is állította, hogy maguknak a zsidóknak is használni fog a törvény, akik ellene „elismerem, teljes joggal" tiltakoznak. Azt is elismerte, hogy a zsidók jelentős részére semmi nem igaz abból, amivel a zsidók jogfosztását indokolták, de a jogfosztás azoknak is hasznára lesz. Ravasz mondott újévi beszédet a második zsidó törvény ellen, aztán a Felsőházban mellette. Az auschwitzi jegyzőkönyvek megismerése után, amikor a zsidókat javarészt már elhurcolták, részt vett az embermentésben, de még akkor is akadályozta, ahogy csak tudta, a zsidók menekülését a végveszélyből az egyházába.
Tagadta is, vallotta is a „zsidókérdés" faji jellegét, a kollektív megítélés jogosultságát, az antiszemitizmust föl is vállalta, le is tagadta. Kiállt az állampolgári jogegyenlőség mellett is, ellen is. Hangoztatta a „szabad államban szabad egyház" liberális jelszavát, de tagadta is állam és az egyház szétválasztásának elvét. Gyalázta is a szocializmust, a szociáldemokráciát, de a szocializmus hívének, a szociálisan megreformált kapitalizmus hívének is vallotta magát. Mocskolta is a nyugati demokráciákat, de magasztalta is őket, a győzedelmes polgári szabadságot (kivált Amerikában). Keresztyénietlen, embertelen mozgalomnak is nevezte a hitlerizmust, és meg is védte az Isten-ellenesség és egyházüldözés vádjaival szemben. A „legnagyobb német forradalomként" üdvözölte Hitler hatalomra jutását, Ausztria és Csehszlovákia megszállását pedig „a germán őserő mélységeiből megindult regenerálódási folyamatnak" nevezte. És így tovább.
Azt a tényt, hogy a Ravasz László egész életében összevissza beszélt, de össze is és vissza is páratlan elokvenciával, úgy fejezi ki finoman a biográfusa, hogy nem volt rendszeralkotó, csak – mai kifejezéssel – „profi kommunikátor".
Hatos Pál sajnos nem tett rá kísérletet, hogy értelmezze ezt a sokszálú ellentmondásosságot, ezt a következetes következetlenséget. Nem is könnyű. De fontos lenne és tanulságos. A feladat adott, az anyag már megvan hozzá.
Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök – Ravasz László élete. Jaffa Kiadó, 2016. 332 oldal, 3150 forint
Ravasz László református püspök volt a „keresztény-nemzeti" kurzus keresztyén oszlopa. Ez az alapvetően katolikus jellegű kurzus a reformátusokat sem nélkülözhette, nékik pedig a kurzus elejétől a végéig ez a nagy formátumú, óriási műveltséggel, tetterővel, prédikátori karizmával rendelkező férfiú volt a frontemberük, aki remekbe formált, igényes és hatásos mondatokkal szolgálta szóban és írásban a kurzust, kivált annak két református főszereplőjét, az általa rajongva magasztalt Horthy Miklóst és Bethlen Istvánt, kiknek elnézte, amit Ady Endrének nem, hogy kálvinista identitásukhoz nem kapcsolódott valóságos hit. Mint olvassuk: „a keresztény kurzus református vezetői is csupán névben voltak keresztények, személyes hitéletet nem éltek".
