A néző nem színháztörténetet néz, amikor színházba megy, de bizonyos esetekben mégis azt lát. És most nem a poros-avítt előadásokra gondolok, hanem arra, hogy egy-egy drámánk egy-egy bemutatójában ott sűrűsödik az előadások története. Mint például ebben is: Molnár Ferenc Liliomjának Thália Színház-beli bemutatójában, Béres Attila rendezésében.
A nagypofájú ligeti hintáslegény és a kis cselédlány romantikus szerelmének édesbús történetét nem először rendezi meg Béres, aki csöppet sem mellesleg Babarczy László tanítványa volt a főiskolán, aki viszont a kaposvári színház legendás igazgatója volt, valamint megrendezte a Liliomot, mégpedig a dráma történetében először fölcserélt benne két jelenetet.
A meséjét sokan ismerik, nem poéngyilkosság hát, ha elmondom, mit: amikor Liliom a balul sikerült rablás után hasbaszúrja magát, Molnár drámájában még épp hogy élve hazaviszik, elbúcsúzik Julikájától, majd fölkerül a mennyei bíróság elé, amely tisztítótűzre ítéli, és 16 év múlva visszaküldi a földre, hogy cselekedjék valami jót. Nem épp jót cselekszik. Molnárnál itt a vége, hogy a nem jó is jó, ha szeretettel teszik.
Babarczy a hasbaszúrás után „küldi" a mennyei bíróság elé Liliomot, aki a tisztítótűz után visszalátogat a földre, megteszi a nem-jót (megüti az időközben fölcseperedett lányát), majd elmegy. És ekkor jön a kimaradt jelenet, melyben a súlyosan sebesült Liliom még elbúcsúzik a szerelmétől a halála előtt. Vagyis: Babarczy racionálissá teszi a darabot azzal, hogy a mennyei bíróság csak Liliom utolsó lázálma...
