Rejtő Jenő és a röhögő apácák

Ez a kaland azonban felnyitotta a szemét. Hazatérve elkezdte kérdezgetni édesapját az ekkor még élő Julio Jaramillóról, a közös muzsikálásról, s közben szép lassan rádöbbent, mekkora érték is egy nép saját zenéje. Tizennyolc évesen Mario elkezd zenével foglalkozni, a következő évben már tanulmányt ír a chimborazói városi muzsikáról. E vidéken él a legtöbb indián származású ember Ecuadorban, ő pedig elmegy a helyi földművesek hagyományos ünnepeire, hogy népdalokat gyűjtsön.

– Voltak olyan kedvesek, hogy meghívtak enni magukhoz – meséli. – Én, városi gyerekként, nemigen voltam hozzászokva az ő ételeikhez, de az ember természetesen nem utasíthatja vissza az ilyesmit. A parázson sült bélhez képest szinte örültem a marhaszívnek: bekaptam, és próbáltam egészben lenyelni egy-egy nagyobb darabot. Nem hagytam időt, hogy érezzem az ízeket... És akkor a borról még nem is beszéltem! Ecuadornak rettenetesek a borai, de az ott kínáltakban annyi volt a légy, hogy ez volt a legkisebb bajom. Csakhogy ha borral kínálnak, az arrafelé nagy dolog, hiszen ritka és drága italról van szó – ki kellett üríteni a poharat.

Mario Godoy Aguirre (lent) New Jersey-ben szeretett bele az andoki népzenébe Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Ekkoriban tevékenykedett Riobambában a legendás, Nobel-békedíjra jelölt püspök és teológus, Leonidas Proa­no, aki a helyiek szemében ma is szent embernek számít. Ő volt az első, aki felemelte a szavát az indiánok jogaiért, a velük szembeni emberi bánásmódért harcolt egész életében. – Óriási dolog volt, hogy egy pap nyíltan kiállt mellettük! Leonidas ráadásul olyannyira elmélyült a kultúrájukban, hogy például megtanult az egyik hagyományos furulyájukon játszani. Nekünk is van olyan hangfelvételünk, amelyen ő furulyázza a helyiek egyik ünnepének dallamait – magyarázza Mario. – Az ő segítségével jött létre az első, kifejezetten bennszülötteknek szóló rádióadó, ami azért volt különösen fontos, mert abban az időben elképesztően magas volt az analfabéták aránya, ráadásul az indiánok közül sokan még nem beszéltek spanyolul. Proano épp ezért kecsua nyelven is megtanult.

Mario részese akart lenni az indián zene elterjesztésének. Megismerkedett a Runapaj Shungu zenekarban muzsikáló indián zenészekkel, és bátorította őket, hogy saját muzsikájukat játsszák. Felkarolta őket, stúdiót bérelt a számukra, egyengette kar­rierjüket. Akkoriban a mesztic zene roppant népszerű volt, az indiánok muzsikáját viszont nagyon lenézte a közvélemény. Mario hamar rangot szerzett magának, nem csupán gyűjtéseivel, de a népzene integritásáért tett fáradozásaival is, így mind könnyebben nyíltak meg neki az őslakosok.

– Én semmit nem tanítottam – ők tanítottak engem! – mondja a kutató, aki mára megkerülhetetlen szaktekintély komoly publikációs listával. Ezt már Tárnok Ákos teszi hozzá, a Los Andinos együttes alapító tagja, akinek meghívására Mario Magyarországra érkezett. De hogy kerül néhány magyar zenész az Andokba?

Nos, a hogyant maga Rejtő Jenő is megirigyelhetné. A székesfehérvári Ákos tizenévesen néptáncos volt, szerette a népzenét. Éppen ezért kért pánsípot karácsonyra – fogalma sem volt azonban, hogy a hangszer nem csupán a román, de a dél-amerikai népzenében is használatos. A bizományi áruházban viszont ipari mennyiségben álltak a perui pánsípok, ám az csak jóval később, Dél-Amerikában derült ki Ákos számára, hogy miért.

Peru ugyanis – hiszik vagy sem – pánsípban törlesztette államadósságának egy kis részét Magyarország felé. Politikusaink eleinte alpakagyapjút akartak kérni, azt azonban Peru könnyen el tudta adni Amerikának, így nemigen akart kötélnek állni. Volt azonban egy jelentékeny pánsíp-szállítmány, amit jó szívvel felajánlott nekünk. Így lett akkoriban sok magyar fiatalnak pánsípja.

– Az osztrák televízióban láttam először pánsípon játszó zenészeket – idézi fel Ákos. – Azonnal szóltam is édesapámnak, hogy vegyük fel az adást. Megtanultam a dalt, s a táncházban megmutattam, mit tudok: figyeljetek, ez valami inka zene. Éltek a környékünkön chi­leiek, elmentem hozzájuk, megmutattam a dallamot, mire ők mondták, hogy ez andoki zene. Egyikük, Hugo Romero Navarro feltett egy lemezt, és amikor látta, mennyire tetszik, amit hallunk, tanítgatni kezdett minket spanyolul, majd segített hangszereket beszerezni.

Ákos 1989-ben jutott ki először Ecuadorba, a harminc évig kint szolgáló Róna Gábor jezsuita papon keresztül ismerte meg Mariót. Barátaival 1982-ben alapította a Los Andinos együttest, amely több gyűjtőút után, 1996 végén fél évre elutazott Ecuadorba, Peruba, Bolíviába, mivel Mario és Szilágyi András, Magyarország kereskedelmi ügyvivője turnét szervezett neki.

– Azon tanakodtunk, mivel töltsük ki a másfél órás műsoridőnket – emlékszik vissza Ákos. – Azt találtuk ki, hogy egy negyedórás-húszperces blokkban magyar népzenét is játszunk, de andoki hangszerekkel, igaz, némi áthangolással. Nagy siker volt, amikor pedig hazajöttünk, megállapodtunk, hogy nem hagyjuk abba. Így alakítottuk meg a Kákics együttest. Szoktunk azzal viccelődni, hogy a Los Andinos magyar hangja a Kákics.

A Los Andinos Magyarországon Forrás: Tárnok Ákos / Los Andinos

Nem ördögtől való gondolat egyébként párhuzamot keresni a magyar és az andoki népzene között: Juhász Zoltán, a Zeneakadémián dudát és népi furulyát is oktató népzenekutató a 2012-es Ecuadori Nemzetközi Zenetudományi Találkozón Lojában arról tartott előadást, hogy dallamait, szerkezetét tekintve az andoki nagyon közel áll a magyar népzenéhez. – Muzsikáltunk úgy együtt Zoltánnal, hogy ő játszotta az ismert magyar dallamot, én pedig mellé a szintén ismert andoki párhuzamot. A régi stílus kupolás szerkezete, az ereszkedő dallamvonal, az ötfokúság mind-mind jellemző az Andok népzenéjére is. A hétfokúságot a spanyol hódítók hozták magukkal.

Se szeri, se száma a mókás történeteknek, amikor azonban arra kérem Mariót, válassza ki közülük a kedvencét, olyasmivel rukkol elő, amit valószínűleg a jóisten sem bírt ki nevetés nélkül. Az idős zenészek, akikkel muzsikált, egyházi zenét is játszottak a templomokban. Egy vallási ünnepre Mariót is elvitték, hogy harmonikázzon velük. – Az esti misén elöl ültünk, mögöttünk az apácák énekeltek lesütött szemmel. Néhány héttel korábban földrengés sújtotta a környéket, néhány templomtornyot alá is kellett dúcolni a biztonság érdekében. A mise végén felálltam, nyúltam a harmonika tokjáért, csakhogy az engem meghívó hegedűs bácsi tréfából kihúzta alólam a székemet, úgyhogy hanyatt vágódtam tokostul-harmonikástul a templom közepén. Elképzelheti, mekkorát szólt. Ráadásul úgy megijedtem, hogy azt hittem, földrengés van, hát elkezdtem kiabálni: földrengés! földrengés! Az apácák sem bírták röhögés nélkül. Másnap folytatódott az ünnep, megyek az utcán, hát nem megint az apácákba botlok? Ennek a rendnek a tagjai csak különleges alkalmakkor jönnek az utcára – nekem sikerült elkapnom két ilyen ritka pillanatot –, és mindkétszer röhögőgörcsöt kaptak tőlem.