A Red Hot Chili Peppersről annyit mindenki tud, hogy az élet napos oldaláról jöttek - Kalifornia végül is ott van, nem? –, ám a dalaik érthetetlen módon mégis tele vannak máshonnan hozott, sokkal súlyosabb érzelmekkel. Ez nem a Beach Boys: az egész pályafutásuk alatt ott lebegett fölöttük a végzet, és időnként egyet-egyet elragadott közülük (az ikonikus gitárossal, Hillel Slovakkal – aki egyébként nem szlovák, hanem délszláv gyökerű volt – végzett is, az énekes Anthony Kiedist, és a Slovak-utód John Frusciante-t viszont visszaadta – megrágva, véresen, de legalább élve). Elvált szülők gyerekei, sokféle személyes és családi tragédia, mindenféle szerek, a folytonos félelem, hogy nem elég jók (másokhoz, majd később már a saját korábbi önmagukhoz képest) – ezek mind benne vannak a zenéjükben, mint ahogyan ott van a rock utáni összes fontos zenei műfaj, meg a kortalan zsenialitás is.
|
| Fotó: Kallus György / Mediaworks |
A csütörtök esti sold out koncert mindezek ellenére nem szellemidézés volt, hanem a harminchárom éve tartó napi rutin része, egy lemezbemutató turné egyik állomása – voltaképpen az első stáció, hiszen ezelőtt jobbára csak fesztiválokon próbálgatták az előadást. Most viszont megadták a módját: itt vannak napok óta Budapesten, volt alkalmuk megérezni a város hangulatát, és olyan műsort raktak össze, amire még sokáig emlékezni fog, aki látta. Felejthetetlen lesz az úszó lampionokból álló színpadkép, de még inkább az ülőhelyeken állva éneklő rengeteg boldog ember, akiknek láthatóan az évtizedes álmuk teljesült, és nem azért álltak, mert mondjuk nem láttak volna másképp, hanem mert nem tudtak ülve maradni.
Az attrakció valamilyen elvont fafúvóssal és némi örömzenéléssel indult, ami szinte észrevétlenül fordult át a Can't Stop-ba. Fizikailag nem volt telt ház (számszakilag viszont igen: valószínűleg előre, a kiemelt állóhelyekre adtak el a tervezettnél több jegyet, emiatt a küzdő tér hátsó traktusa levegősebbnek tűnt), de aki ott volt, az tapsolt, táncolt, énekelt, mintha mindegy lenne, hogy mit játszik a zenekar, mert úgyis mindenki a saját fejében futó felvételt hallgatja. De egyáltalán nem volt mindegy, mert úgyszólván hiba nélkül játszottak: néha becsúszott egy-egy hamiskás énekhang, a dob szokás szerint hangosabb volt a kelleténél (ez a magyar koncertek örök betegsége), de egyébként legfeljebb a repertoár összeállítását lehetne némi kritikával illetni. A promóciós koncert mint műfaj a Youtube korában minden relevanciáját elvesztette, egy 1983 óta muzsikáló együttestől pedig mindenki azokat a slágereket várja, amikhez az emlékei kapcsolódnak, ezen nem lehet változtatni. Nekem például a Snow hiányzott nagyon, a körülöttem ülőknek/állóknak az Otherside – de elhangzott a Californication, a By the Way, a She's Only 18, és a végén a Give It Away is, és akkor már szemben a Közgép-páholyban is állva csápolt mindenki (kik lehettek vajon?).
Ez olyan zenekar, ahol a basszusgitár(os) a lényeg, és nem csak azért, mert ő a rangidős.
Flea, akiről Legkésőbb a Vissza a jövőbe óta nyilvánvaló, hogy bolond, elképesztő fizikai kondícióban van, a mozgáskultúrája legendás, ráadásul frontemberként is helytállt, folyamatosan kommunikált a közönséggel meg az énekessel, ami az ő posztján elég ritka. És végre annak a találgatásnak is végett vetett, hogy valóban magyar származású-e (a családneve Balzary): ő maga mondta el, hogy igen, és hogy büszke rá.
|
| Fotó: Kallus György / Mediaworks |
A dobos Chad Smith nemcsak a piros overalljáról marad emlékezetes, hanem arról is, hogy olyan buzgón szórta az ütőket a közönség közé, mintha szenteltvizet hintene. És nem beszéltünk még a jelenlegi gitárosról, az 1979-es születésű Josh Klinghofferről: 2009 óta zenél a csapatban, tehát ő az „új fiú", és nem csak a már emlegetett végzet köröz a feje fölött, hanem Hillel Slovak és John Frusciante szelleme is, ami elég súlyos teher lehet – ettől függetlenül az egész est egyik zenei csúcspontja a „közös szólójuk" volt Flea-vel. A másik pedig a műsorzáró Give It Away: nem világos, hogy miért olyan felkavaró, ha egy rockzenekar rapet játszik (bár végül is annak idején az Edda bluestől is megőrültek a népek, és az sem volt kevésbé műfajidegen), de hogy a Sportaréna közönségének nagyon bejött, azt nehéz lenne vitatni.
|
| Fotó: Kallus György / Mediaworks |
És bejött az egész RHCP is: régen volt itt ennyire jó hangulatú koncert, és (ha a pénteki második felvonástól eltekintünk) nem is lesz sokáig. Thank you, koszi, koszi, gyertek el holnap is – hangzott a végén, mi pedig azzal az érzéssel távoztunk: jó, hogy még élőben, igaziként láthattuk őket, és nem akkor, amikor (mint oly sokan a szakmában) már csak a saját emlékzenekarukként muzsikálnak. Az az 1996-os csorba pedig ki lett köszörülve.
