Rabszolgák ivadéka szembesíti a társadalmat a múlttal

A jelenet megrendezett volt, az elutasítás valódi.

Alina Serban

Alina Serban évek óta küzd a hétköznapi rasszizmus ellen. Az itt leírt happening is egy nagyobb projekt része, amelyet – Elhallgatott történetek címmel, a Norvég Alap támogatásával – arra a gondolatra épített, hogy a fajgyűlölet és a hátrányos megkülönböztetés mögött nagy adag tudatlanság húzódik meg.

– A romákkal kapcsolatos sztereotípiák­ egyike, hogy azért szegények, mert lusták, nem is akarnak jobban élni. Az emberek könnyen ítélkeznek, mert a többségnek fogalma nincs, hogy nem azonos esélyekkel indultunk. A romákat századokon át rabszolgasorban tartották – magyarázza.

Míg korábban többnyire csak külföldi szerzők foglalkoztak a témával, az utóbbi években a román történészek is nagyobb figyelmet fordítottak a kérdésre, amely ugyanakkor az iskolai történelemkönyvekben legfeljebb utalás szintjén jelenik meg. A nyilvános kommunikáció pedig sokszor félrevezető. Dacian Ciolos miniszterelnök áprilisban, egy nyilvános rendezvényen a romák rabszolgaságáról is szólt, hangsúlyozva, hogy „ezekről a kérdésekről beszélni kell, hogy elkerüljük az intoleranciát tápláló felszínes ítélkezést”. Ez ugyanakkor lehetett elszólás is, hiszen egyébként a hatóságok mindent megtesznek, hogy a közbeszédben a rabszolgaság – románul: sclavie – helyett a rabságot és jobbágyságot is jelentő „robie” szót használják.

Az Elhallgatott történetek konferenciaanyagainak kinyomtatásához például a román kulturális minisztériumnak is hozzá kellett járulnia a Norvég Alap irányító hatóságaként, a tárca pedig leszögezte: a jóváhagyás feltétele, hogy a szövegekben a rabszolgaság szó ne jelenjen meg. – Lehet csűrni-csavarni, de a lényeg az, hogy egyes emberek a tulajdonosai voltak másoknak – szögezi le Alina Serban.

A témával foglalkozó kevés kutató egyike Viorel Achim, a Román Akadémia történelmi intézetének a munkatársa. Tanulmányai szerint Havasalföldön és Moldvában is az állam, a földesurak (bojárok) és az ortodox kolostorok tarthattak rabszolgát. Az évszázadok során a cigány és a rabszolga szavak jelentése egybeolvadt. Hogy pontosan mennyi ideig tartott a romák rabszolgasága, nem tudni. A legkorábbi vonatkozó történelmi dokumentum egy 1385-ös keltezésű adománylevél, amelyben Havasalföld fejedelme, Dan „40 cigány családot ajándékoz Tismana kolostorának”. Fél évezrednek kellett eltelnie, amíg az 1848-as islazi kiáltvány kimondta: „A román nép megszabadul a rabszolgatartás szégyenétől, és valamennyi cigányt szabadnak nyilvánítja.” A forradalmi lendület azonban nem tartott sokáig, és további évek teltek el, mire 1856. február 20-án Havasalföld akkori uralkodója, Barbu Stirbei végérvényesen eltörölte a rabszolgaságot. Az akkor még különálló Moldva pár hónappal korábban tett meg egy hasonló lépést.

A romákat ötszáz éven át adták-vették. Mindennapos volt a fizikai és szexuális erőszak, a családok szétszakítása. Leírások szerint a megkínzott és rendszeresen alultáplált rabszolgákra nem ritkán szöges nyakörvet tettek, amely meggátolta őket, hogy lehajtsák a fejüket és pihenjenek. A megölésüket törvény tiltotta, de nincsenek arra vonatkozó dokumentumok, hogy valaha is felelősségre vontak volna egy tulajdonost a rabszolgája megölése miatt.

A felszabadított romák egy része továbbra is kvázi rabszolgaként robotolt egykori urai birtokán, másokat egyszerűen szélnek eresztettek, nem ritkán anyaszült meztelenül, és folyamatos üldöztetések közepette tengették napjaikat. Nem egy esetben ez a számkivetettség a mai napig tart. Achim is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a román fejedelemségekben a rabszolgaságnak nem volt etnikai jellege. De tény: a havasalföldi és moldvai büntető törvénykönyv kimondta, hogy „minden cigány rabszolga”. Tehát azok is, akik esetleg a fejedelemség határain kívülről, szabad emberként érkeztek.

Alina Serbannak meggyőződése, hogy összefüggés van a több évszázados rabszolgaság és a romák ma is megnyilvánuló marginalizálása között; hogy a többség teljesen másként viszonyulna hozzájuk, ha tudná, milyen utat jártak be. Ám egy felmérés szerint a romániai lakosság mintegy fele hallott csak arról, hogy valaha, valahol létezett rabszolgaság, „nem feltétlenül itt”. Ezért is adta Alina Serban legújabb darabjának a Nagy szégyen címet. Az előadás a szégyen több dimenzióját érinti: a történelmit, amely az elhallgatott múltból fakad; a személyeset, amelyet az identitásvállalás nehézségei okoznak; a közösségit, amely a szolidaritásvállalás hiányából adódik.

A darab megírását alapos kutatás előzte meg romániai és külföldi levéltárakban, illetve interjúkat készítettek romániai diákokkal, középiskolai és egyetemi tanárokkal. – Az előadás végén odajött valaki, és azt mondta: bár olimpikon volt történelemből, most hallott először a romák rabszolgaságáról. Ez is mutatja, hogy szükség van az ilyen darabokra – mondja Alina Serban. Nagy tanulság, hogy a roma rabszolgaság témáját feldolgozó Radu Jude rendező Aferim című filmje megnyerte ugyan az Ezüstmedvét a 2015-ös Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, de odahaza a külföldinél jóval kisebb visszhangja volt. A Cinemagia filmes portál szerint az alkotást húszezren látták a romániai mozikban.

Serban vágya az, hogy a Nagy szégyen bekerüljön az állami színházak repertoárjába. – A független színházak közönségével, úgy érzem, egy nyelvet beszélünk, azokhoz szeretném tehát elvinni a darabot, akik felháborodnának rajta – magyarázza. Olyan emberekhez akar szólni, akiknek nem egyértelmű, hogy egy roma gyerek képes lehet ugyanarra, mint egy nem roma, ha esélyt kap. Ez egyébként nála is hajszálon múlott. Apja kisvállalkozása a kilencvenes években alkoholtermékek forgalmazásával foglalkozott. Aztán egy szép nap a családra rámosolygott a balszerencse: a cég akkora megrendelést kapott, hogy önerőből nem tudta teljesíteni. Bankkölcsönt vettek fel, a szállítmányt pedig ellopták. Meggazdagodás helyett totális csőd.

A házukat elárverezték, végül maradt a vészmegoldás: az apa családja. Így találta magát az akkor tízéves lány egy teljesen idegen, hagyományos roma közösségben, ahol egy számára ismeretlen nyelven beszéltek. Ott szembesült azzal, hogy noha korábban is érte diszkrimináció a származása miatt, mégis többségiként gondolkodott. – Nem értettem, hogy a gyerekek miért­ nem járnak iskolába, miért koszosak. Holott a magyarázat nagyon egyszerű: mert nem volt fürdőszobájuk, és nem volt pénzük füzetre, könyvre, ruhára – ecseteli. Ezt mutatja be Felelősségem tudatában kijelentem című, önéletrajzi ihletésű monodrámája, amelyet 2010-ben Magyarországon is előadtak a Kortárs Drámafesztiválon.

Serban tehát tudja, mit jelent az esély, mert egyszer (majdnem) elvesztette. Ugyanakkor azt is látja, hogy a romák hátrányos helyzete és megkülönböztetése olyan problémahalmaz, amelyet csakis az állam oldhat meg, amely létrehozta ezt a „rasszista és kirekesztő rendszert”. Meg azt is, hogy elsőként a civil szervezetek kezdtek rájönni: a művészet révén könnyebb megszólítani embereket, „nem brosúrákkal lehet változást elérni”.

Hosszú távon szeretne minél több filmet készíteni, mert úgy gondolja, könnyebben és főleg több emberhez juthat el. Az Agentia Impreuna szervezettől egyéves ösztöndíjat kapott egy forgatókönyv megírására. A film egy jászvásári bojár és egy rabszolga nő fiáról fog szólni, akinek a történetére a Nagy szégyen előkészítése során bukkant rá. A személyes történetek fontosságát éppen egy magyarországi élményével húzta alá az e cikkhez készült interjúban. Történt, hogy a Kortárs Drámafesztivál után egy iskolában is bemutatta a Felelősségem tudatában kijelentemet. Az előadást beszélgetés követte, és több diák is rákérdezett, hogy hol lakik.

– Valahogy nem éreztem a fontosságát, és igyekeztem megkerülni a választ, de a gyerekeket nem lehet átverni, újra és újra visszakérdeztek. Elmondtam tehát, hogy éppen Londonban lakom, ahol mesterképzésre járok. Óriási üdvrivalgás tört ki. Erősen küzdöttem, hogy el ne bőgjem magam, annyira megható volt az örömük.