Közben az utolsó hetekben sorra lemondanak a reformerek; miniszterek, főrendőrök, hivatalvezetők. Zömük külföldi; grúzok, orosz liberálisok, litvánok. Egy jó éve Sorosék pénzén vadászták össze őket.
A nyugati patrónusok bíznának bennük, de hát kívülről nem megy. Az utca embere pár hétre, hónapra beleszeret bárkibe, aki nem a megszokott mocsárból bukkan elő. S most talán csalódott. De a szakértők körülöttük csak a vállukat vonogatják. Érdektelen, tudták, hogy meg fognak bukni.
|
.„Ki lehet ebből egyáltalán gyógyulni? És mikor?”
Reuters |
Megpróbálnak kezdeni valamit a veteránokkal, a frontokról hazatértekkel. Pszichológusok beszélnek az otthon maradottaknak a traumákról. Este egy amerikai veteránt faggatnak egy klubban. Ki lehet ebből egyáltalán gyógyulni? És mikor? Az amerikai magyarázza, hogy szinte valamennyi volt bajtársával évekig súlyos alkoholisták voltak. A Névtelen Alkoholista klubokba mostanában főleg veteránok járnak. De azután valahogy lassan oldódni kezd a világ. A közönség és a jelen levő leszerelt önkéntesek hallgatnak. Az ukrajnai súlyos közlekedési balesetek jó részét alkoholizáló veteránok követik el. Mindenki tudja, de nem illik beszélni róla.
Nincs háború különböző cenzúrák – államiak és a közvéleményből levezetődőek, írásosak és szóbeliek, történeteket kanonizálóak és kötelezően elhallgatóak – nélkül.
Az állami cenzúra mostanában erősödik, mert az egyébként jámbornak tűnő központi hatalom retteg a radikálisoktól, nem akarja, hogy azok puhának tartsák. Kijevben még valahogy lehet levegőt kapni, de az orosz nyelvű, még „idetartozó” milliós városokban – Odesszában, Harkovban – az államvédelem nagyon könnyen ugrik. Hallgatni arrafelé most különösen fontos, magyarázzák az ottaniak.
A 2013–14-es Majdan szélsőségeseit meglepően gyorsan és zajmentesen kiszorították, de a visszatért frontharcosokkal mindez nehezebben megy. Zömük persze csak időnként hangoskodik. Egy kisebbség azonban (vagy mások a nevükben) önbíráskodik. Megjelentek a politikai gyilkosságok: ellenzéki vagy oroszbarátnak hitt politológust, újságírót, ellenzéki képviselőt lőnek le, dobnak ki a sokadik emeletről az ablakon. Nyomozati eredményekről, sőt igazán arról, hogy folynak-e a nyomozások, senki sem hallott.
Sokan úgy gondolják, ha érdemlegesen nem lehet csökkenteni az ukrán radikalizmust, akkor egyelőre állandóként kell felfogni, és e maradék téren belül kell táncolni. S valaki talán végre megunja, és közben befejezi a háborút.
Az ukránok abban reménykednek, hogy az orosz gazdasági nehézségek akkorák lesznek, hogy feladják a konfrontációt a Nyugattal, vagy egyszerűen elmennek a Donyecből. Az oroszok forgatókönyve mintha realistább lenne.
Ukrajna ma technikailag addig létezik önálló államként, amíg a Nyugat fizet és fenntartja a konfrontációt. De ha az összecsapás az orosz alapazonosságokból következik, és őnekik eszük ágában sincs valami fontosat feladni, akkor a nyugatiak elkezdik unni a történetet (drága is, látják, hogy nem lesz béke, nem is tartozik ez a vidék kulturálisan a világukba). Ők hamarabb kiszállhatnak, ha közben nyilvánvalóan megőrizhetik valahogy az arcukat. A patrónusok közben egyelőre csak kicsit nyomják az ukránokat, mert azok amúgy nehezen irányíthatókká váltak, hiszen Kijevben minden törékeny és Porosenko elnök könnyen megbukhat: akkor a káosz a nyugati projekt végét jelentheti. Így egy elfogadható nyugati megoldás kialakítása még messzebbre kerül.
2015. október 15. és 2016. február 15. között az ENSZ 78 polgári áldozatot jegyzett fel. Az eddigi háborús mérleg 30 ezer ember: 9160 halott, 21 ezer sebesült. Az ENSZ-jelentés félévente ismételten beszámol arról, hogy az SBU, az ukrán politikai elhárítás embereket tüntet el nyom nélkül, az ENSZ követeli a vizsgálatokat. A másik oldalon a szakadároknál azonban semmilyen jogrend sincs, ismeretlen brigádok harcolnak, kínzásokra kerül sor, teljes a létbizonytalanság. Ha léteznek fokozatok, akkor a humanitárius helyzet és jogbiztonság a luhanszki területeken a legrosszabb, Donyeckben talán mindez egy hajszállal jobb.
A háború egyébként az ukrán elit nagy esélye. Háború alatt nem buktathatják meg alulról, az utcáról. Nem rúghatják olyan könnyen ki a nyugatiak. A háborúra hivatkozva egy fokig mégiscsak rá lehet kényszeríteni az embereket a nehézségek elviselésére.
Igazán háromféle háborús vita folyik. Az első vita a háború okairól szól. A második vita az utolsó másfél év mitikus csatáiról, hőseiről. A harmadik pedig a háború instrumentális hasznosítása a legkülönbözőbb területeken.
Az első vitában nem a „háborúról” általában folyik a szó. Inkább arról, hogy a Krím átcsatolása és a Donyec körüli háború a kijevi felkelésből, a Majdanból következik-e, avagy ezek független történetek. De okságokról igazán inkább értelmiségi mezőkben vitatkoznak, a nagyközönség itt inkább ideológiai lenyomatok foglya.
Látható egy szélesebb vita is, történetekhez, közszereplőkhöz, eseményekhez kapcsolódva. Az ukrán média egyes eseményeket mitikus hősök cselekedeteivé hangszerelt át. A „donyecki repülőtér”, „a bekerítés Debalcevónál”, a nemrég elengedett pilótanő, Szavcsenko pere Oroszországban ilyen. Elkülönült történetek, külön fétisek, önjáró hőskultuszok. Lehet persze – inkább csak beszélgetésekben – azok részleteiben kételkedni, de a kultuszok formális kritikája az ukrán médiatérben lényegében tilos.
Végül működnek bevett, elismert, elfogadott instrumentális próbálkozások is. A Majdan után számtalan kudarcot él meg vagy tudatosít az ukrán közvélemény, ezek okai között vannak több évtizedesek meg frissek, vegyesen. De nem kell semmit sem magyarázni. A háború nyakába lehet varrni mindent. És persze, a háborúval indokolják a kemény állami nemzeti propagandát is, miközben nem kell mással magyarázni a megrendszabályozott, cenzúrázott médiát sem.
Közben erősödik az értelmiségben az elszigeteltség érzése, az „úgysem értenek meg bennünket, kihasználnak bennünket, a nyugatiak a mi hátunkon építgetik a saját geopolitikai identitásaikat” felfogás. A 2013–14-es felkelésről is inkább csak kérdések vannak, az igazi válaszok hiányoznak. Az azonnali mitizálással szemben nem lehetett értelmes kérdéseket feltenni, s ha mégis, nem voltak elemi tényekre hasonlító válaszok. Az emberek lassan megszokták, hogy kérdéseket feltenni felesleges, mert válaszok amúgy sincsenek, vagy ha esetleg valamilyenek vannak is, azok nem kerülhetnek be egy higgadtabb nyilvánosságba.
A felkelés, a Majdan emléke így is erős, de 2013–14 tele megélt idő. S ami az emberekben megmaradt, az az erős stressz emléke. A baloldaliaknak az egész talán amúgy is idegen volt (az erős nemzeti hangsúlyokkal és az utcán aktivizálódott kisebbségként a szélsőjobbal). De a jobboldaliak is elidegenedtek, mert a történéseknek nem ilyen utóéletére, hatására számítottak. „Nem ezért harcoltak”. A többiek, talán a többség számára váratlan élmény vagy tapasztalat volt, hogy így működik a történelem. Hogy ennyire szétválnak a szándékok és a következmények, hogy közben valakik ennyire önfeledten báboznak veled. S hogy láthatóan képtelen voltál befolyásolni saját sorsodat. Magadra maradtál. S ha az így megélt drámában egyedül maradsz, végül azt hiszed, sőt tudod, hogy a magad kis világában senkibe sem kapaszkodhatsz. E tapasztalat megerősítéséhez most már lőni sem kell újra.
