galéria megtekintése

Putyint túléli a rendszere

1 komment


Poór Csaba

Ha 1999 szilveszterén, lemondásakor Borisz Jelcin orosz elnök nem Vlagyimir Putyint jelölte volna utódjának, akkor valaki más jött volna „durván hasonló háttérrel” – állapítja meg Putyinizmus – Oroszország és jövője a Nyugattal című könyvében Walter Laqueur. A lengyelországi születésű, 1938-ban Palesztinába emigrált, 1955-től előbb Nagy-Britanniában, majd az Egyesült Államokban élő történész a kötetben nemcsak a Putyin által kiépített hatalmi és politikai szerkezet lényegét, hanem annak történelmi hátterét, gyökereit is elemzi.

Egyebek között arra a következtetésre jut, hogy az Oroszországban „szuverén demokráciának” is nevezett autoriter rendszer visszalépést jelent ugyan a gorbacsovi glasznosztytól, de meghonosodhatott, mert

az ország nem kész a nyugati típusú demokráciára.

 

És talán sohasem lesz az, mert az oroszok többsége szerint az nem illik az orosz hagyományokhoz, nincs összhangban az orosz értékekkel – írja a szerző arra az egyesek által vitatott, mások által viszont szinte közhelyszerű igazságnak tekintett álláspontra utalva, amely szerint az oroszoknak erőskezű vezérre, amolyan „cáratyuskára” van szükségük.

Hogy ez a történelmi múltban gyökerező, kétségtelenül létező jelenség mennyire marad tartós, az persze a jelentől is függ – gondolhatja tovább a leírtakat az olvasó, és joggal juthat arra a következtetésre, hogy a putyini hatalmi rend inkább e vezérigény fennmaradásának, mintsem a civil társadalom feléledésének kedvez. Laqueur szerint a putyinizmus túléli Putyint. Ez ugyanis mindaddig, amíg jól mennek a dolgok, a többség által elfogadott diktatúra, ha pedig csökkenne a támogatás, valószínűleg a hatalomgyakorlás durvább módszereit vezetnék be.

A sajátos demokráciamodellt, amelyben a vezető kultusza nagyobb, mint Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár idején, de kisebb, mint Sztálin napjaiban volt, egy Laqueur minősítése szerint „példa nélküli folyamat" kísérte: a szovjet titkosszolgálatból, a KGB-ből érkezett Putyin alatt KGB-sek jutottak fontos posztokra, a legfelső tisztségekben lévők 30-40 százaléka származik ilyen körökből. Volt néhány rezsim a történelemben, amelyben a gazdagok tettek szert nagy politikai hatalmat jelentő pozíciókra, a katonai diktatúrákban pedig ezredesek és tábornokok jutottak a csúcsra. „De a politikai rendőrség sosem parancsnokolt sem a fasizmusban, és persze még kevésbé bármilyen más politikai rendszerben” – írja a történész.

Putyin népszerűsége töretlen Oroszországban. Erőskezű vezér kell
Putyin népszerűsége töretlen Oroszországban. Erőskezű vezér kell
Pavel Rebrov / Reuters

Ami pedig az orosz gazdagokat illeti, őket is megszelídítették a titkosszolgálati hátterű hatalmi körök, a szilovikok. Mihail Hodorkovszkij példáját is felidézve Laqueur úgy vélekedik: elfogadták, hogy az oligarchák sok pénzt keresnek, de nem voltak készek elfogadni az oligarchák politikai tevékenységét, hacsak nem az ő nevükben cselekedtek. A szerző állítását továbbfűzve megjegyezhetjük: a Putyin környezetében kialakult oligarchakör nemcsak az 1990-es években meggazdagodott, de „kezessé tett” milliárdosokból áll, hanem újakból is, akikhez személyes szálak kötik az államfőt, és akiket már ő hozott helyzetbe.

A Putyin-rezsim kizárólag az orosz költségvetés mintegy felét adó kőolaj- és a gázexportnak, pontosabban az olajár emelkedésének és a pénzügyi helyzet ebből fakadó látványos javulásának köszönheti a túlélését és a sikerét – utal rá több helyen is Laqueur, és hozzáteszi: „az orosz gazdaság változatosabbá tételét célzó kísérletek eddig sikertelenek voltak”. Véleményét a kötet lezárása utáni események is igazolják: az olajár esése napjainkban súlyos gondokat okoz a még mindig szinte kizárólag a nyersanyagexportra támaszkodó orosz gazdaságnak.

Az olajár fűtötte felívelés 2000–2008 közötti időszakában az első éveket a gazdasági és politikai stabilizációnak szentelték, majd a külpolitikai helyzet megszilárdítása lett a fő feladat. Bár Oroszország többé nem volt szuperhatalom, nagy területeket vesztett el, „egy meggyengült Amerika és egy megbomlott egységű Európa nyomán javultak annak kilátásai, hogy a Szovjetunió bukásával elveszítetteknek legalább egy részét visszaszerzik”. Így a külpolitika ideológiájává az „orosz világ” összefogása vált. Számos elvesztett területre az oroszok nagy része úgy tekint, mint ami Oroszországhoz tartozik – ilyen Ukrajna –, sok helyen pedig oroszok milliói rekedtek az országhatárokon kívül – vázolja fel ­Laqueur az orosz mentalitás hátterét, amely több konfliktust is okozott. 2008 augusztusában például rövid háború tört ki Grúziával (itt a könyv azt írja ugyan, hogy az orosz csapatok elfoglalták Grúziát, ám valójában csak ideiglenesen nyomultak be a kaukázusi ország területére, és a viszály tétje a Tbiliszi fennhatósága alól akkor már jó ideje önkényesen kiszakadt Dél-Oszétia, illetve Abházia státusza volt), nem egészen öt év elteltével pedig a Krím elcsatolásával kezdetét vette az ukrajnai válság is.

A professzorként több amerikai és külföldi egyetemet is megjárt, Oroszországot több mint hatvan éve kutató Laqueur következtetéseivel helyenként lehet vitázni, ám elgondolkodni mindenképpen érdemes rajtuk. Például azon a felvetésén, amely szerint

Oroszország elsősorban a Nyugattól tart, pedig nagyobb a veszély Keletről, Kína felől.

A partneri viszonyról szóló szónoklatok valójában korlátozott együttműködést takarnak, Kína gazdasága ma az orosz négyszerese, noha 1993-ban még nagyjából azonos teljesítményt nyújtottak. Mindeközben Moszkva a szükségesnél jóval kisebb figyelmet és pénzt szentel a hatalmas kiterjedésű szibériai és távol-keleti térségnek.

A mintegy negyvenmilliósra becsült népesség folyamatosan csökken ezeken az amúgy is ritkán lakott területeken, amelyek egyre jobban függenek a növekvő demográfiai nyomással küzdő Kínától. A gazdasági expanzió pedig várhatóan a jövőben sem csökken, és szintén konfliktusforrás lehet Oroszország fokozódó aktivitása a közép-ázsiai szovjet utódállamokban, amelyek iránt Kína is növekvő érdeklődést mutat, és amelyekben jelenleg jobban félnek Moszkvától, mint Pekingtől.

Walter Laqueur: Putyinizmus – Oroszország és jövője a Nyugattal

Fordította: Szántó András

Atlantic Press Kiadó, 2015 350 oldal, 3990 forint

 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető