Ebből kitűnik, hogy eredetileg a környező országok nemzeti színházait szerették volna meghívni, ez azonban nem bizonyult eléggé termékeny szempontnak. Egy szentpétervári látogatás nyomán viszont felmerült, hogy „az orosz színházról is nagyon keveset tudunk manapság”, majd ehhez járult a lengyelországi Kontakt Fesztivál egy régi tapasztalata, amikor meghívták „a Szovjetunió volt köztársaságaiból azokat a színházakat, amelyek az orosz színházi iskolából indultak”.
A három szempont bizonyára összecsúszott. Kettő persze tartalmi kapcsolatot is kifejezhet, a mai orosz és a nem orosz posztszovjet színházak szelleme között lehet kapcsolódás. Más színházak viszont alighanem csak azért voltak itt, mert nevükben szerepelt a nemzeti vagy állami jelző. Közülük is három, ha nem is posztszovjet, de posztszocialista országból érkezett, ennyiben ezek is kapcsolhatók a nagy többséghez.
Végül mindössze három kakukktojás marad: a norvég, a török és az iraki színház. Mindez azonban meglehetősen üres történelmi-politikai-földrajzi kombináció. Azt meg végképp nem találgatnánk, mennyiben van köze a kormány külpolitikai orientációjához, a paksi bővítéshez, és hogy ebből a szempontból milyen pikáns gellert jelent az oroszok ukrajnai beavatkozása. A színház szelleme nem mindig igazodik a határokhoz, a közelségekhez és a távolságokhoz – a napi politikához sem.
Ezúttal például Kazanyból, tatár nyelven láthattunk ha nem is sikeres, de rokonszenves próbálkozást a norvég Jon Fosse kimért északi lírájának megszólaltatására.
A találkozó egyik vezérgondolata, az orosz színháznak és kisugárzásának bemutatása természetesen erősen jelen volt a MITEM-en. Hogy is lehetett volna másképpen, amikor tizenöt vendégelőadásból kilenc érkezett az egykori Szovjetunió területéről, részint olyan országokból, ahol ma is jelentős orosz nemzetiség él. Ám az ilyen vezérgondolatoknál, kimondott vagy rejtett szlogeneknél, az előadásokból kiolvasható vagy kikombinálható tendenciáknál, stiláris vagy szellemi törekvéseknél mindig fontosabbak maguk az előadások.
Azok színvonala, de főképp érzelmi-esztétikai hatása minden teoretikus tanulságnál többet jelent. Annál is inkább, mert tizenöt előadás – bármilyen fárasztó is lehet tizenhárom nap alatt végignézni – aligha olyan reprezentatív minta, amelyből messzemenő következtetéseket lehetne levonni.
Az viszont, hogy láthattuk Valerij Fokin rendezésében, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház előadásában Dosztojevszkij A játékosát Zéró liturgia rejtőcím alatt, olyan maradandó élmény lehet, ami akár magában is megérhet egy fesztivált. Bár a művészlét logikáját, amit az előzetes emleget, nem találtam benne, de annál több egyéb gyönyörűséget. Már Alekszandr Borovszkij díszlete és jelmezei is egyesítik az esztétikai szépséget a sokrétű tartalommal.
Egyben láttatja a fürdőhelyet és a rulettasztalt. A többszörös forgón közlekednek, találkoznak, távolodnak, elmennek egymás mellett székek, amelyek hol rejtik, hol mutogatják a bennük ülőt, kifordítva szószékekké változnak, és mintegy a szerencsejáték véletleneképpen sodorják egymáshoz a szereplőket. Egyetlen stabil pont a középen kútszoborként, rikító zöld mellényben működő krupié.
Beszédes a többi ruha is, főképp Polina halvány, tompa kékje és a francia kalandornő rikító vöröse. És természetesen egészen kivételes a színészi játék minősége. Valamennyien birtokában vannak az orosz színjátszás minden erényének, de közülük is kitűnik a nagymamát játszó Era Garafovna egyszerű, igaz természetessége. A másik három, formátumos orosz előadás idegen maradt számomra. Szakmai biztonságukat tudtam csodálni, ám szeretni nem. Viktor Rizsakovtól, akinek rendezéseit láthattuk Zsámbékon, Debrecenben, mostanában meg a Nemzetiben is, két előadás is szerepelt a MITEM-en, mindkettő a Moszkvai Művész Színházból.
A rettentő ricsajjal színre vitt Revizort valami bárféleségbe helyezte, ahol mintegy 3≈3 méteres dobogón, időnként bulizenével kísérve, a szerepeket vizsgaelőadásokon szokásos módon váltogató színészek nagy lendülettel, de minden felfogható tartalmi közlendő nélkül vitték színre.
Rizsakov másik rendezése, a Viktor Asztafjev regényéből készült Elátkozottak és meggyilkoltak tartalmi üzenete viszont nem lehet kétséges. Húsz orosz kiskatona sorsa a második világháborúban a kiképzéstől a hősi halálig igazi megrendítő téma. A rendezés azonban – ezúttal valamivel nagyobb alapterületen zsúfolódva nyüzsög a sok fiatal színész – mindent stilizál, a tömegjelenetek közül kiváló egyéni arcokat összemossa, a sokaságból ilyenkor kilépő színészek a roppant jellemző szovjet életrajzokat hadarva elordítják. Egyetlen emberi-színészi arc sem jegyezhető meg.
A legnagyobb csalódást azonban a nagy hírű Andrej Mogucsij okozta. A tartalmi eredményhez képest erősen eltúlzott díszlet és felhajtás kísérte az Alice előadását. A fehér textíliába burkolt hatalmas építkezési állványzat, ahol az öregecske Alice-zal megáll a lift, nem idézte meg a mesevilágot, a varázslatot, a címbe is beiktatott körfutás metaforája sem az elmúlt évtizedek történelmét.
A második részben pedig, amelyre majdnem egy órát kellett várni a játéktér átrendezése miatt, mindössze színészek elbeszéléseit hallgathattuk hol érthetetlen, hol közhelyes történetekről. Végül megtudtuk, hogy a lift megjavult. Ezúttal viszont a kitűnő színészek legalább látszottak, játékuk élvezhető volt, ha nem tudtam is felfogni, mit miért csinálnak. Az orosz színházi kultúra kisugárzása igen erősen látszott a Vilniusi Kisszínház produkcióján, annál is inkább, mert Lermontov drámáját, az Álarcosbált játszották.
A Néva jegét egy behavazott parkkal elegyítő színpadkép (Adomas Jacovskis) igen jó benyomást kelt az előadás elején, a neves Rimas Tuminas rendezése azonban éppúgy eltévelyedik a féltékenységi dráma költőisége és a rendező groteszk szándékai között, mint a szinkrontolmács a verses szöveg litván és magyar műfordításai között.
A Rigai Nemzeti Színház kis csapata az orosz irodalom egészen más vidékére kalandozott. Az öregasszony címmel Vladislavs Nastavshevs rendezésében az orosz (szovjet) abszurd nagy alakjának Danyiil Harmsznak (Leningrád ostromakor harminchét évesen éhen halt) egy novelláját (magyarul A vénasszony címmel jelent meg a Huszadik századi orosz novellák: orosz dekameron kötetben) és néhány rövid írását felhasználva készítettek remek másfél órát a félelemről, a lelki nyomorúságról, a létezés elemi képtelenségéről.
Az ocsmányságot, a rettenetet fénylő humorba vonják. Egy tündéri mosolyú kislány eleven gilisztával játszik, vicces fiúk a lábunk elé hánynak, a címben emlegetett öregasszony (drabális fiatalember játssza) műfogsoráról nyálat csorgat egy mutató nélküli órára – és mindennek az ocsmányságnak elementáris humora van.
Mérsékelt sikerrel próbálta viszont humorosra venni BeckettGodot-ját aKisinyovi Eugene Ionesco Színház. Ameglehetősen közhelyes bohócfelfogást vették elő, és nem is tehetség és ügyesség nélkül csinálták, de már Nicolae Andronache díszlete is ellentmond a szövegnek. Középen kis dombon belülről különféle színekben világító odvas fa áll, száraz ágára színes lámpafüzér tekeredik.
Ez a tarka fényjáték távol van a darab kietlen világától. Eszembe jut viszont, hogy még a nyolcvanas évek végén Moszkvában láttam egy ugyancsak kisinyovi Godot-előadást, nyilván éppen azt, amelyre a programfüzet előzetese is utal mint legendás sikerre, amely Avignonba is eljutott. Annak határozott politikai üzenete volt: a kihízott, jóllakott Pozzo ugyanis oroszul egzecíroztatta a nyomorult Luckyt. Most legfeljebb a szomorkás bohóckodás változataiban gyönyörködhettünk, csak ahhoz túl hosszú a darab. Ráadásul a magyar felirat olvashatatlanul halványra sikerült.
A grúz Macbeth David Doiashvili rendezésében és díszletében viszont a játék láthatatlanságával tűnt ki. A többnyire hátulról megvilágított jelenetekben néha azt sem lehetett kivenni, ki van a színen, ki szól éppen. Színészi mimikát egyáltalán nem lehetett észlelni. Egyértelműen csak a bohócnak maszkírozott vészbanyákat lehetett mindig azonosítani, és elég gyakran Lady Macbethet. Hasonlóan zavaros, tartalmatlan modernkedési gyakorlatnak éreztem a bolgár Don Juan-előadást.
Alekszander Morfov rendező a szófiai Ivan Vazov Nemzeti Színház társulatával eleinte közhelyesen humorizál a csábítás trükkjeiről, később még közhelyesebben komolykodik, lényegében azonosulva Sganarelle lapos valláserkölcsi elmélkedéseivel, miközben olyan vad ötletekre vetemedik, mint hogy Don Juan nem a szobrot, hanem magát a hullát hívja meg vacsorára, és még mellé is fekszik a szarkofágba.
A fesztivál legkülönösebb élménye az újvidéki Szerb Nemzeti Színház hétórás Sirálya volt. Tomi Janezic rendezésében mind a négy felvonást más-más szituációban, más felfogásban, más stílusban dolgozták fel.
A Caragiale Nemzeti Színház kissé túlzottan hangoskodva ugyan, de bizonyítja, hogy Bukarestben még értik névadójukat, a nagy román szatirikust. A két sorsjegy előadása nagy tempóval pörögve idézi meg azt a bumfordi, bájosan ostoba, szánnivalóan elmaradott társadalmat, amely Európa peremvidékein tenyészik.
A posztszocialista világon kívülről érkezett három előadás két merőben különböző szellemet képvisel. Az Oslói Nemzeti Színház lényegében egyszemélyes produkciója –talányos címe: Minél gyorsabban megyek, annál kisebb vagyok – kifinomult, színvonalas unalom több mint két órán át. Egy Dayka Margitra emlékeztető remek színésznő, Anne Marit Jacobsen mondja föl Kjersti Annesdatter Skomsvold norvég írónő regénye nyomán egy megözvegyült asszony életét, konokon választott magányosságát, szándékos elzárkózását és ugyanakkor panaszát az élet értelmetlenségéről.
Egy iraki és egy török darab viszont súlyos társadalmi-politikai bajokról szól. Az Iraki Nemzeti Színtársulat Camp című előadása jó színvonalú politikai színház a hatvanas-hetvenes évek diákszínjátszói modorában terrorizmusról és értetlen amerikai beavatkozásról, menekülési és maradási szándékokról.
Az Ankarai Állami Színház Hová? Merre? címmel pedig egy kamionba zsúfolt menekülő csoportot mutat be, akik két felvonáson át kínlódva az összezártságtól, mesélik sorsukat, amely idevezette őket, és játsszák el kilátástalan jövőjüket naturalisztikus stílust keverve nem túl ügyes látomásossággal. Bizonyára véletlen, de mindkét darab csattanója, hogy amerikaiak, angolok az ártatlan menekülőt terroristának nézik és lelövik.
A fesztivál legkülönösebb élménye az újvidéki Szerb Nemzeti Színház hétórás Sirálya volt. Tomi Janezic rendezésében mind a négy felvonást más-más szituációban, más felfogásban, más stílusban dolgozták fel. Olvasópróbaszerűen kezdték, első jelmezes próbával folytatták, amely pokoli kavalkádba torkollott.
Egy darabig mintha csak a színfalak mögül hallgattuk volna a harmadik részt, tárgyilagos középhangon adták a negyedik felvonást, miközben gyertyákkal, mécsesekkel rakták meg a körberakott üres székeket. Nem mondom, hogy egy nagy gondolat kiderült volna mindebből, de egy szöveg színházi értelmezési lehetőségeinek hatalmas demonstrációja volt a hosszúra nyúlt este. Mindenképpen megérte a ráfordított időt. Az egész fesztiválról ez semmiképpen sem mondható el – de az sem, hogy fölösleges próbálkozás volt.
Sok élményt és tanulságot is hozott, ha lesz folytatása, van miből tanulni.
