A Placebo alatt többször tört rám, a „múltkor jobb volt" érzés, de ez kábé annyira várható volt, mint vasárnaponként Kudlik Júlia. A nyolcvanas években még volt tudományos magazin a tévében, amely talán pontosabban elmagyarázta volna a jelenséget, a fül nosztalgiára való hajlamát. Pedig nem is rossz lemezzel érkezett újra Budapestre a Placebo, és a fontosabb dalok (Loud Like Love, Scene of the Crime, Too Many Friends, Rob the Bank) igen jól adták ki a koncert első felét. Ráadásul négy gitárral kezdték, amit eddig csak az Iron Maidennél éreztem indokoltnak, de itt is alaposan felhizlalták a hangzást. Most is azt vallom, hogy a váltás dobos poszton nagyon jót tett a zenekarnak, sokkal feszesebbek azóta, és Steve Forrest évről évre fontosabb tagja a triónak, s ezt újabb és újabb tetkóval ünnepli, lassan ki sem látszik mögülük.
Nem fárad tehát, vagy nem akar még fáradni a Placebo, a Medsre és a Special K-ra majd kiugrott a helyéből a szívem, de a Running Up That Hill visszatette, amit már nagyon vártam tőlük élőben, ehhez képest meg nem is volt annyira meggyőző, de ez legyen az én bajom. Szűk másfél órát töltöttek a színpadon, hiszen most nem ők voltak a fő attrakció (ez némiképp meglepetés a lemezeladást és a honi ismertséget tekintve), bár az is igaz, hogy kellett a hely az új őrületnek, a Skrillex néven futó Sonny Moore-nak, aki gyomrosnak is beillő basszusaival, egyenesen a pokolból lopott hangmintáival némiképp forradalmasította az elektronikai zenét.
|
| Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Egyébként talán ő a legmegosztóbb zenész manapság (ez a Nagyszínpad előtt nem nagyon tűnt fel, ahol egyemberként vonaglott a tömeg), hiszen van, akinek egy elromlott porszívó is szebben zörög a dubstepes ütemeknél, másnak viszont maga az Úr hirdet általa rendhagyó igét, fogcsikorgatva. Én szűk negyedórát bírom, mert ezt csak egy kád amfetaminban ázva lehet valamelyest elviselni, a mély hangokat a gerincvelőm nyeli el, a felszabaduló energiahullámokban pedig, mintha a fény-korszak köszönne vissza. Nem a neotonos, hanem a szóda-vodkás.
Ettől valahogy még jobb tűnik a Placebo, akik Takács Tamás mániáját idézve, minden hangot a színpadon állítottak elő, és nem készen hozták magukkal. És akkor már csak annyira futja, hogy megvárjuk a Malabar társulat utcaszínházát, a hatalmas sárkánnyal felszerelt Dragonüs című előadást.
Jó negyven perccel a meghirdetett időpont után kezdenek, ezt jó ha bekalkulálják az előadásra vágyók, mert kell a hely a sárkánynak, s meg kell várni, amíg elhömpölyög a tömeg a Nagyszínpad elől. Nem most leszünk rajongói a műfajnak, amely a Szigeten a szimpla blöfftől a katartikus élményig ível, most inkább az előbbi felé lendült ki a potméter, pedig volt itt minden: alkalmi zenekar a sárkány hátán, gólyalábas ál-artisták és egy igazi.
És elkapjuk még Tom Odell végét és Miles Kane elejét az A38-as sátor előtt, a Vad Fruttikat a Volt színpadán, és megtaláljuk a Sziget egyik mágikus pontját, a fülcsakrát vagy mit, ahol mindez egyszerre tud szólni egy holland csoport gajdolásával. Állításuk szerint egy Led Zep klasszikust énekelnek hevesen, de mi inkább Skrillexet halljuk ki a torkukból. A hajnali armageddont.
De ők legalább nem lengettek zászlókat.
