Majd utólag derül ki, mi mindenről maradtunk le, mert nem lapoztunk bele a legújabb kiadású bédekkerekbe.
A legkézenfekvőbbnek látszik Kölnön, Lipcsén, Drezdán és Prágán keresztül autózni: összesen 1500 kilométer. De ha egyszer nem tervezett utazásra indulunk, nem jobb olyan helyekre ellátogatni, ahová különben sosem jutnánk el? Vezessen hát az út mondjunk Luxembourgon, Zürichen és Liechtensteinen át, aztán álljunk meg még valahol Ausztriában, és úgy tovább Budapestre. Ez egy kicsit több, körülbelül 1700 kilométer, de még simán teljesíthető.
Aztán hirtelen eszembe jut: lehet, hogy útba esik az a kisváros, amelyről Nádas Péter az idén megjelent kis esszéregénye, Az élet sója szól? Nem nevezi ugyan meg, de annyi beazonosítható részletet említ, hogy biztosan megtaláljuk!
Csak néhány percig tart, de nagyon jó játék, úgyhogy meghagyom az olvasónak, hogy ő is próbálkozzék, igazán megéri. Azt meg mondanom sem kell, hogy a legjobb helyen van, egyenesen a Duna-völgyébe vezető úton. Tehát Heidelbergen és a sóvároson keresztül Passauig vezetünk majd, onnan Melken át Sankt Pöltenbe, ami már csak úgy 300 kilométer a Lánchídtól. Ha még teszünk is kis kitérőt Rothenburg ob der Tauberbe, akkor is csak 1489 kilométer az egész kirándulás.
Minden úgy történt, ahogy várni lehetett, nem ért bennünket semmi baj, nagyjából annyi idő alatt tettük meg a kiporciózott távolságokat, amennyit a számítógép előzetesen rászánt. Nem kellett csalódni a netes foglalásban, a családi vállalkozásban működtetett „fogadók” portáin kockás füzetben vagy kitépett lapon ott állt a nevünk, és mindenütt olyan volt a szállás, amilyennek a képernyőn látszott, amikor kiválasztottuk. És nem kerültek sokba, sőt olcsók voltak átszámolva is, pedig közben az angolok kilépése rontott a forinton.
Voltaképpen már benn is vagyunk ezzel Nádas világában. Ahol minden stimmel, kiszámítható és zavartalan. Pedig ahogy Belgium, illetve Hollandia felől érkezve átlépjük a német határt, hamar elfog egy rossz érzés: hát már ezek is?! A Balatonról Pest felé a sztráda háromsávos szakaszán idegesítő, hogy a legtöbben nem törődnek a „jobbra tarts!”-csal, és csakis középen autóznak. Demonstratíve szoktam előzés után a legbelső sávból kihúzni a szélre: Lásd, mazsola, így kell ezt!
De hogy a németek? Kell kis idő, amíg rájövök: egyszerűen sosem fogynak el a hatalmas kamionok a szélről. Ebben az országban mindig van mit szállítani valahonnan valahová, egy pillanat vagy százméternyi út kihagyására sincs lehetőség. Ráadásul folyamatosan javítják/bővítik az utat, azaz időről időre terelésekhez kell lassítani. Jó, hogy ezeket a nyolcvanas-hatvanas-negyvenes táblákat azért ők sem veszik halálkomolyan.
|
A dóm. A lépcsőn díszlet készül
Sasvári Márta |
Végig azt hittem, csak szerencsénk van, mert fél óránál többet így sem csúsztunk soha. Igaz, ebben nagy része volt a kocsi harmadik utasának. Majd elfelejtettem említeni útikalauzunkat, akire rábíztuk magunkat, és nem kellett csalódnunk. Bori, a halk szavú GPS miatt időnként le kellett vennünk Ray Charles vagy Freddie Mercury hangját a lejátszóban, de megérte, mert mindig megtalálta a legjobb-legrövidebb utat, amire szükségünk volt. Egyszer még egy behajtani tilos táblát is figyelmen kívül hagytam a kedvéért, egy olyan útra vezetett, amelyen nem fért volna el a szembejövő kocsi, és csak akkor nyugodtam meg, amikor a tükörben feltűnt egy autó a nyomunkban, és nem volt rajta Police felirat. Sőt türelmesen megvárta, amikor Bori azt követelte tőlem, hogy forduljak élesen balra, de a kanyar a szakadék szélén annyira éles volt, hogy nem lehetett ráhajlítani az autót. Fél kilométerrel később aztán jött egy kiszélesedés, ott elengedhettük követőnket, mi meg visszajutottunk az útelágazáshoz szemből. Aztán az Ilz partján az erdő közepén ott várt ránk álmaink tanyája, s nemcsak forró fürdőt vehettünk, hanem hatalmas zsemlegombóccal tálalt szarvaspecsenyét is kaptunk. Talán az ínyencek megvetnek érte, de frissen csapolt korsó söröket ittunk hozzá.
De hát ez később volt, Passauban, ahol majd fentről csodálkozunk rá a hegyet uraló kastélyból, ahogy a város közepét elfoglaló szigetnél – amelyen ősi kolostor őrzi Gizella bajor királylánynak, a mi Szent Istvánunk boldoggá avatott feleségének a hamvait – a fekete Ilz, a sötétzöld Inn a világoszöld (kék?) Dunába folyik, és vagy száz méteren keresztül háromszínű az egyesült folyam.
Addigra már túl voltunk a heidelbergi sétán, és megtapasztaltuk, hogyan lehet a középkorban kialakult városnegyedet a modern kori életvitelhez alakítani úgy, hogy minél jobban megmaradjon az eredeti hangulat. És már akkor feltámadt az érzés a makulátlan házfalakra tekintve, hogy mindez csak díszlet, amit a mi kedvünkért húztak föl néhány héttel ezelőtt. Hiába, hogy az író szerint hosszú évszázadok munkája volt szükséges hozzá, „hogy minden házacskából mézeskalács legyen, s minden ház minden kerítését kolbászból fonják”.
Az érzéstől leginkább Rothenburgban nem lehet szabadulni. A várfalak köré szorított, de hatalmas középkori házrengeteg olyan, mintha valaki a Grimm-mesék illusztrációjaként rajzolta volna meg, csak valahogy mégsem péklegény lép elénk a hatalmas lapátjával, hanem a döner kebabot áruló, török vendéglős vagy kínai pultos a másik sarkon.
|
A Szent Mihály-oszlop
Sasvári Márta |
Igen, így folytatódik, amit Nádas megírt a könyvében, a sókitermelésen meggazdagodott kisváros a XVI. század közepére kialakított és megszilárdított polgári élete. A városlakók megszerzett pénzen vett nemessége nyomán eltünedeztek a különbségek az emberek között. Nádas szerint: „Kockázatos vállalkozásokhoz csöndesen munkálkodó érdek vezet, ezen túl terülnek el az eszmék hegyvidékei. A történelmi tájon az érdekkövetések kis erecskéiből csorog össze a nagy emancipációs folyam, s hozza a hátán a reformációt.”
A kisváros főterén áll a dóm, a román kori épület a vallásreform idején az új hitet szolgáló templom lett, mégpedig úgy, hogy a váltást végigvivő híres prédikátor, Johannes Brenz nem alakította át radikálisan. „Amit a sójáról híres városka főtemplomának látogatója végképp nem tud mire vélni, legyen ez a legnagyobb meglepetése, hogy ennyi képet, freskót, domborművekkel ékített szimbolikus és valóságos sírhelyet vagy áldozati emlékhelyet, azaz epitáfiumot, ennyi kegyeleti fülkét, szentségtartót, mellékoltárt és szobrot lutheránus templomban még sose látott” – áll a könyvben. Az újnak nem kell végleg lerombolnia azt, amire építeni lehet, legyen bármilyen forradalmi a változás, a réginek pedig nem kell a végsőkig ragaszkodnia az egyszer beválthoz, ha új időknek nézünk elébe.
|
Johannes Brenz emlékműve
Sasvári Márta |
Korán kelve érkezünk, kiderül, hogy csak tízkor nyitják ki a most bejáratnak használt oldalkaput (a nézőtérré alakított, széles piactérre vezető 52 szintes, impozáns lépcsősoron a művészeti fesztivál esti előadására készülő ír színházasok próbálnak ugyanis). Úgy időzítjük városfelfedező sétánkat, hogy éppen nyitásra érjünk vissza, mosolyogva enged be egy középkorú férfi. Valami kisegítő lehet, nem látszik egyházi személynek. Körülnézünk a templomban, miközben ő rendezkedik valamit, majd a Nádas-könyvvel a kezemben hozzálépek, hogy mindenképpen meg szeretnénk nézni a főkapu előtti oszlopot, amely eredetileg a város nyolc méter mélyen földbe ásott szégyenoszlopa volt, de a templomépítők belefoglalták az épület előcsarnokába. „A pogány oszlopba, fönn, beleékeltek egy oktaéder oszlopfőt, ezen helyezték el a sárkányt, fölébe magasodva Mihály arkangyalt, akit a Szentírás az angyalok hercegének nevez.” Furcsa, hogy a könyvre nézve rögtön tudja, honnan jöttünk, majd három hatalmas kaput is kinyit előttünk, hogy belülről kijuthassunk az előtérbe a templom nevét is adó Mihály-szoborhoz.
Hagyja, hogy fényképezzünk, aztán gondosan visszazár mindent, s még utánunk szól: – Különben én meg román vagyok.
Egy hete itthon vagyunk, és arra gondolok, olyan kiszámítottnak tűnik mindez. Már osztrák földön észrevettem, hogy ritkul a teherautók oszlopa. Hamarosan rásiklott a szemem az első magyar rendszámra, előtte három napon át csak két nagy magyar szállítmányozó cég kamionjain láttam. Tudom, hogy minden így történt, de mintha csak azért, hogy bizonyítékot találjak: ha elvileg része vagyunk is, ez nem a mi világunk. Lehet, hogy nekünk csak a Nádas-regény lapjain jár ez az egész?
