Szűz maradt az egyetemi évek alatt, de ez nem is Kolozsváron, hanem Pesten, az első munkahelyén kezdte el igazán zavarni. Az amúgy nagyon unalmas élelmiszer-biztonsági hivatalban hallgatott ki véletlenül egy párt, akik a lezárt, felújításra váró irodában estek egymásnak. Minél jobban megpróbálták visszaparancsolni a test hangjait, annál jobban felerősítették a falak, a csövek, a láthatatlan repedések. És épp ezek az addig alig hallott szuszogások és nyögések, az elharapott sikolyok vitték rá, hogy kezdjen úgy tekinteni magára, mint lejárt szavatosságú szalámira, átcsomagolt csipszre.
Az anyja és a Biblia is jó messzire volt ahhoz, hogy senki ne álljon az útjába, amikor felkereste a pszichológust. És akkor már csak másfél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lefeküdjön az osztályvezetőjével. Maga az aktus nem volt egetrengető, semmi olyasmit nem érzett, amiről addig olvasott, nem indultak el hangyák a gerincén, nem szakadt le a mennyezet. A férfi rutinosan vetkőztette le, és feszítette szét a combjait a kanapén. Anita inkább csak László eltorzult arcára emlékezett, amely egészen más volt, mint amikor felhúzta magát az értekezleteken, meg arra, hogy sűrű elnézések közepette egyszer csak beleengedte mindenét.
Akkor már beletörődött, hogy beszorult a világ és Isten közé, ezen a senki földjén kereste azt, amit más az utcán is megtalál. Tudta, hogy ha nem is marad magányos, a család akkor sem lesz több, mint egy agyonretusált fotó a kedvenc magazinjában, de legalább teltek, pörögtek a percek. A kocsiját pár nappal azután lopták el, hogy végleg elköszönt a pszichológustól, aki egy nagy öleléssel is jelezte: gyógyultnak nyilvánítja. A pokol nem létezik, vagy ha mégis, hát gáz gondolni rá. Ennyi, és nem több. Ha Isten valóban kedveli, akkor nem csak árvíz esetén küld majd érte csónakot, írta meg az anyjának virágnyelven, hogy már nem szűz, sőt az osztályvezető azóta már többször vett repetát belőle, és ő már ennek a rutinnak is tud örülni.
A piros Suzukiját végül a híradóban látta viszont, bár akkor még fel sem merült benne, hogy az övé lehet. Csak másnap reggel, amikor felhívták a kapitányságról, akkor derült ki, hogy az autó, amiben megerőszakolták a mulatós zene országos sztárjának lányát, az övé. Akkor már a bulvárlapok is tele voltak a részletekkel: a zokogó apával, az átkozódó rokonokkal, meg azzal, hogy a lányt nem akarták megölni az elkövetők, véletlenül fulladt bele a saját hányadékába a csomagtartóban. Anita majdnem elájult. Ennyi bűn és emberi gonoszság hogyan is férhetett el az ő szerény autójában? Az átlagosnál is átlagosabb Suzukiban, hiszen direkt ezért vette, mert nem akart semmi különlegeset, semmi hivalkodót.
Eleinte próbálta meggyőzni a hatóságokat, hogy nem kell visszaadniuk, tartsák csak meg nyugodtan az autót, vagy ha nem kell nekik, hát adják a szegényeknek, mert ő képtelen ezek után a volán mögé ülni. Olyan nincs, mondta az ügyintéző, ők nem szeretetszolgálat, át kell vennie, aztán felőlük a Dunába is betolathat, csak ne csinálja szabálytalanul, mert akkor az egy egészen más ügy lesz. Úgy vezetett hazáig, mintha az autó hátsó ülése és csomagtartója nem is tartozna a kocsihoz. Egy pillanatig még az is átfutott a fején, hogy kesztyűt húz, mert úgy nem kell hozzáérnie semmihez, mert a bűn olyan, akár a rágógumi, gyorsan tapad, és nehéz levakarni. A pszichológusa viszont azt tanácsolta, hogy minél gyorsabban essen túl a dolgon, különben egyre nagyobbra nő a fejében a probléma, aztán kis hallgatás után hozzátette, de ha akar, új terápiát is kezdhetnek, a jövő hete például még nem telt be teljesen.
Igazából tényleg nem volt nehéz. Egy eldugott parkolóban állt meg, hogy ha hánynia kell vagy pánikroham törne rá, akkor ne legyen szemtanúja a kínos esetnek. Kis, vajszínű nyári szoknya volt rajta, az osztályvezető ezeket szerette, mert könnyű volt alányúlni, ha épp egyedül maradtak az irodájában. Kinyitotta az ajtót. Megcsapta az új illatosító tömény illata. A hátsó ülésén történt minden, ott fogták le a lányt, ott rúgkapált a lábával, ott sikoltozott, amíg ragasztószalaggal körbe nem tekerték a fejét. Amikor elhelyezkedett az ülésen, már tudta, hogy ennél közelebb soha nem kerülhet a pokolhoz, Isten most először teszi igazán próbára. Imádkozni is akart, de valahogy nem jutottak eszébe a begyakorolt szavak, mert attól a pillanattól, hogy leült és a bőre hozzásimult a huzathoz, már nem is nagyon tudta, hogy mit csinál. Furcsa bizsergés töltötte ki a testét, egészen olyan volt, mintha hangyák indultak volna el a gerincén, mintha láthatatlan kezek nyúltak volna fel érte, hogy szemérmetlenül végigtapogassák.
Az milyen lenne, kérdezte másnap bizonytalanul a telefonban, ha az autóban aludna? De nem várta meg a pszichológus válaszát, gyorsan bontotta a vonalat. Ott is találta meg reggel a járőr, összegömbölyödve a hátsó ülésen, illetlenül rövid pizsamában, nyálbuborékkal a szája sarkában, keze a szemérmét védte. Tudja, hogy meg is büntethetném, kérdezte szigorú arccal a kikászálódó Anitától. De csak akkor vette elő a tömböt és a tollat, amikor a nő szégyentelenül a szemébe nevetett.
