Mit tegyen, aki nem bírja a sztenderd fesztiválfelhozatalt? Kivarrt karok, neonszínű tarajak – kemény arcok családias bulija Dunaújvárosban.
Várjatok egy kicsit, most olyasmit teszünk, amit még életünkben soha. Hangolunk! – int komoly ábrázattal a közönségnek Charlie Harper, mire kitör a röhögés. Charlie Harper (az igazi, nem pedig a Két pasi meg egy kicsi karaktere) hetvenkét esztendős. A haja – stílszerűen, hiszen valaha fodrászként kezdte – türkizszínű, kiejtése nem is lehetne londonibb, belőle és a többnyire szintén szépkorú társaiból pedig olyan lehengerlő energia sugárzik, hogy még azok is a színpad elé gyűlnek, akik amúgy nem rajonganak a klasszikus, tankönyvi punkzenéért.
 |
| Veres Viktor / Népszabadság |
A dunaújvárosi Szalki-szigeten járunk, a Rockmaraton fesztivál ötödik napján épp a legendás U.K. Subs zenél. Varga Zoltán, a fesztivál egyik főszervezője ujjatlan trikóban fogad bennünket, ami egyrészt indokolt a kánikulában, másrészt ritka: év közben ilyesmi nem fordulhat elő, hiszen Zoltán történelemtanárként dolgozik, és mindig gondosan ügyel, hogy inge eltakarja tetoválásait. Most azonban nyár van: a fesztiválozóknál is előkerülnek a tetkók, piercingek, és végre be lehet lőni az év közben lapulni kényszerülő tarajakat is. A látogatók vidámak, felszabadultak, többször hallom arról áradozni őket: ez a legjobb fesztivál, mert köze sincs az elüzletiesedett, gépies, "nagybani" rendezvényekhez. A szervező azt mondja: az átlagéletkor magasabb itt, mint a fesztiválok többségén. Az állandó keménymag mellett hosszabb kihagyás után újabban azok is visszatalálnak, akik tizenévesen keményebb gitárzenei műfajokat hallgattak.
