Vége a gyülekezési jognak. Az történt, amit mindenki akart. Az idealista balfácánnak nézett realisták, az emberi jogok következetes védelmezői kivételével.
Mindenki a sunyiság uralmát akarta. Azt, hogy a gyakorlatban megtehesse, amivel elvileg nem ért egyet. Ez a „pragmatikus" politizálás lényege. A „pragmatikus" balfácánok soha nem hiszik el az emberi jogok realista harcosainak, hogy visszakapják kamatostul, amit mások szabadsága ellen tesznek. Hogy velük is megteszik majd. Hogy a kis elvtelenségekből nagyok lesznek. Hogy az a slippery slope, a csúszós lejtő tényleg lejt, tényleg csúszik, és ők fognak lecsúszni.
A rendszerváltás óta egy kormányzó erő sem mert előállni azzal, hogy a hatóságai politikai alapon dönthessék el, hol, mikor, ki tüntethet s ki nem. De mindegyik törekedett rá, hogy így legyen. A törvényt senki nem akarta úgy módosítani, hogy politikai alapon tilthasson mindent, amit politikai alapon tiltani kíván, de mindenki próbálta úgy alakítani a törvényt és/vagy a gyakorlatot, hogy a politikai okot technikainak vagy alkotmányvédőnek álcázva ezt megtehesse. Úgy, hogy nyilvánvaló legyen a tartalmi ok, csak jogilag ne lehessen megfogni. Ennek a nyílt sunyiságnak nevelőereje van. A jogtudatról leneveli, a sunyiságra ráneveli a népet. A „pragmatikus" politikus ilyen népre vágyik. Most már a legátlátszóbb és legabszurdabb ürüggyel is meg lehet fosztani a gyülekezés jogától bárkit. Ezt a joghalált az alkotmánybírók helyét bitorló szolgalelkek szentesítették: Ahol emberek léteznek, ott nem tüntethetnek, ha a hatalom nem akarja. Ennyi.
