Például a Bécs–Budapest székhellyel működő Brody Art Yard műhely, amely a risográf nyomtatással készült műlapjait és funzinjait, azaz kis példányszámú művészkiadványait mutatja be, napi printelési akciókkal egybekötve.
Az FFS, vagyis a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója pedig a manapság divatos szelfi fotózás útjait, lehetőségeit, eszközeit, megjelenési formáit demonstrálja, például az Amerikából hozatott selfie-sticket, vagyis szelfibotot amely a műfajnak azt a bénaságát küszöböli ki, hogy mindig látszódik az önmagát fotózó szelfiművész telefont vagy tabletet tartó keze.
Ennek az eszköznek egyébként van magyar változata is: az egyszerű, lecsupaszított fűzfabot.
Egy másik magyar fejlesztés, Faragó Balázs 3D-s vizualizációs szoftvere, amelynek segítségével egy plazmatévén mozgathatjuk avatárunkat, virtuális megszemélyesítőnket a digitálisan modellált kiállítási térben, azaz egyetlen egérrel is bejárhatjuk az Artplacc kiállítóhelyeit.
Mindez egy úgynevezett white cube térben van berendezve, amely itt lényegében egy kocka alakú fehér ponyva (sátor a sátorban). A másik ilyen jelképes, modern kiállítói típustér, a black box, amely vetítéseknek ad majd helyet. Laczkó Juli videoművész és ökodizájner épp épít valamit legóból.
Ő volt az, aki korábban hajléktalanok számára talált ki műanyag hulladékból dizájnolt túlélősátrat, két éve pedig a nevadai sivatagban, a Burning Man fesztiválon mutatta be sikeres reOnion nevű, fokhagyma alakú vetítőjét, melynek hat gerezdjében egy-egy néző lélegzete és szívverése alapján vetítődtek a falra különböző hangulatképek.
Itt most a legófal szintén vetítés céljából készül: erre vetíti majd este a világ különböző városaiban gyűjtött street art alkotásainak fotóit.
Szintén erős szociális ihletettségű a Collective Plant projekt, amely a közterek ehető növényeivel ismertet meg, s itt a Balaton-parton is szervez gyűjtőtúrát a fesztivál alkalmából: engem például körömvirággal és vöröshere-virágzattal kínáltak.
Ezen a ponton, a projektsátor teljes kínálatának felsorolását mellőzve, áttérünk a galériás sátorra, amelyben ismert és kevésbé ismert budapesti galériák, alkotóműhelyek vonulnak fel egy-két általuk képviselt művésszel, köztük az eseményt szervező Mono Galéria.
A helyszínen találkozunk Makláry Kálmánnal (Kalman Maklary Fine Arts), aki nem az általa különösen preferált párizsi magyarok közül állít ki, hanem két koreai felfedezettjét hozta el. Amúgy a standokon érthető módon dominálni látszik a balatoni tematika.
Az Erdész Galéria Regős István szocializmus kori, balatoni típusnyaralókról festett sorozatát, Pályi Zsófia a Magyar tenger című fotóanyagát állítja ki, melynek egyik darabja a fesztivál programfüzetének címlapjára is került.
A paravánok közt sétálva egyebek mellett Péli Barna szivacsembereivel, a Borsos Lőrinc néven alkotó párosnak a művészeti élethez kritikusan viszonyuló műveivel és a Klauzál téri Chimera Projektet képviselő Koós Gábor hatalmas, fába metszett városlenyomatával is találkozhatunk.
A fesztivált számos kísérőprogram színesíti, filmvetítések, író-olvasó találkozók, koncertek, workshopok, gyerekfoglalkozások, köztük a Képzőművészeti Egyetem tihanyi alkotóházában vendégeskedő Moholy-Nagy Művészeti Egyetem nyári táborának termése Artplaccs címen: például az a vízparti sárkánymű, mellyel sikerül az égre írniuk az „időjárás” szót.
