Előtte azonban volt ideje rögtönzéseket keverni a kor népszerű ragtime darabjaiba, rézfúvósokkal játszani bluest, nagybőgőre és gitárra bízni a ritmust, klarinét-harsona-kornet triót állítani a színpad elejére.
Csupa olyan újítás, ami nélkül nem lenne dzsessz. Híresen hangos, lendületes játéka olyanokat csábított el, mint egy másik király, King Oliver, és az utcagyereknek is tehetséges, végül mégis a trombita mellett kikötő Louis Armstrong.
Egy baj van csak: King Bolden után nem maradt semmilyen felvétel. Lehet, hogy készült, a zenésztársak visszaemlékezései alapján kétszer is beleegyezett, hogy fonográfhengerre rögzítsék a játékát, a hanghordozók azonban sosem kerültek elő. A fáma szerint Bolden nem akarta, hogy mások lekoppintsák a stílusát. Különben is, még időre volt szükség, hogy Amerikában elterjedjen a 78-as fordulatszámú hanglemez.
Ez a magyarázata, hogy a dzsesszlemezek csak 1916–17-ben jelentek meg – akkor viszont hónapok alatt elárasztották a piacot. Így nem is könnyű megmondani, melyik volt a legelső. Csak az biztos, hogy a feketék által főleg „saját” alapanyagból előállított új műfajból elsőként a fehérek jártak jól.
A kor népszerű komikusénekesei, Arthur Collins és Byron Harlan 1916. december 1-jén az Edison cégnél adták ki a That Funny Jas Band From Dixieland című nótát, amelyben vicces formában elmagyarázzák, mi is az a jas-zenekar. Elsőként ennek a címe utal a dél helyett északnyugatról érkező őrületre: a New Orleans-i zene Chicago érintésével került a lemezipar fővárosába, New Yorkba.
Az első nem csak névleg, de már műfajukban is dzsessznek tekinthető számokat az Original Dixieland Jass Band vette föl a Victor lemezcég stúdiójában, 1917. február 26-án. A Victoria 18255 jelzésű lemez májusban került a boltokba. A két oldalon a Dixieland ’Jass’ Band One Step és a Livery Stable Blues hallható – ha valakinek nincs meg otthon, ne keseredjen el, az interneten viszonylag könnyen beszerezhető!
Az ODJB is fehérekből állt, de a Collins–Harlan duóval ellentétben legalább olyanokból, akik New Orleansban együtt játszottak fekete zenészekkel. 1916 tavaszán toborozták őket, hogy Stein’s Dixie Jass Band néven Chicagóba utazzanak.
A kornetistájuk az utolsó pillanatban lemondta a szereplést, így került a helyére a nem túl invenciózus, de kitartó és lelkes Nick LaRocca. Ennyit arról, hogy ő lenne a dzsessz atyja…
A zenészek számítása bejött, népszerűek lettek, szinte azonnal ráígértek a gázsijukra. Mivel a szerződés név szerint csak Johnny Steint, a dobos zenekarvezetőt kötötte, a főnököt faképnél hagyták, és LaRocca vezetésével önállósították magukat. Később klarinétost cseréltek egy másik, szintén Chicagóban játszó New Orleans-i társasággal, így 1917 elején a LaRocca, Tony Sbarbaro (dob), Edwin Edwards (harsona), Larry Shields (klarinét) Henry Ragas (zongora) összeállítású kvintettet invitálták New Yorkba, a manhattani Reisenweber kávéház színpadára.
Gyorsan hírük mehetett, mert a Columbia már január ban próbajátékra hívta őket. Ezt a felvételt azonban még nem adták ki, így jutott az „elsőség” a Victornak. A nagy sikert látva azután sorra jelentek meg a „jass”-, az év végére már „jazz”-lemezek. Áprilistól fekete muzsikusokkal is – közülük Wilbur Sweatman és az ő Jass Orchestrája volt az első fecske.
Dominick James „Nick” LaRocca nem lehetett könnyű pasas, utálta a konkurenciát. Tetszett neki, hogy az övék a kereskedelmi forgalomba került első dzsesszlemez dicsősége, és idegesítette, hogy New York hirtelen tele lett New Orleans-i bandákkal. Volt, akinek pénzt kínált, csak hogy menjen vissza Louisianába, másnak felvágta a dobjain a bőrt. (Talán még nem említettük a család szicíliai származását.)
A zenekar el is keresztelte Penge Joe-nak, és számot szentelt az esetnek Old Joe Blade címmel. A helyzetet tovább rontotta, hogy Edwardsot 1918-ban behívták katonának, Ragast a rá következő évben elragadta a spanyolnátha. Az új muzsikusokkal kipótolt zenekart LaRocca átvitte Londonba, ahol megint első lehetett.
Többek között V. György brit uralkodónak és a francia Pétain marsallnak játszottak. Komoly sikereket értek el, ami abból is látszik, hogy Southamptonban puskával a kézben a kikötőig kergette őket Lord Harrington, amiért egyikük elcsábította a lányát.
Az OJDB az 1920-as évek közepére kimúlt. LaRocca idegösszeomlást kapott, majd építési vállalkozó lett, Edwardsot a gazdasági válság idején egy újságosbódé eladójaként ismerték föl (és hívták vissza zenélni). Az 1930-as évek második felében volt még egy fellángolás: újra összeálltak, jó szerződéseket kaptak és felvettek pár lemezt. Nick LaRocca ekkortól kezdte azt mesélni, hogy az egész dzsesszt ő találta ki.
Az 1950-es évekre ez annyira a meggyőződésévé vált, hogy dühödt sajtólevelezést folytatott az őt „lejárató” lapokkal. Azt írta, a történelemben Jézus Krisztus óta senkiről sem hazudtak annyit, mint róla – amit már a kortársak is költői túlzásnak tartottak. 1961-ben hunyt el, utolsó éveit megkeseredve töltötte.
A zenetörténészek egyetértenek abban, hogy Nick LaRocca és az ODJB jelentős szerepet játszott a dzsessz kereskedelmi alapokra állításában és elterjesztésében, ám stilárisan inkább csak másolták azt, amit New Orleansban Bolden fekete követőitől tanultak. Ma már senki sem vitatkozik azon, hogy a dzsessz „fekete” vagy „fehér” – játssza azt boldog-boldogtalan. Így van ezzel Nick La-Rocca 1939-ben született fia, Jimmy is, aki a mai napig vezet egy New Orleans-i stílusban muzsikáló formációt.
Az elnevezéssel nem sokat vacakolt. Original Dixieland Jazz Bandnek hívják őket.
