galéria megtekintése

Penge Joe üzlete

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 09. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Ha lehet egyetlen emberhez kötni a dzsesszt, akkor a műfajt egy hatalmas termetű, mindig vidám, lármás, a nők társaságát kereső fekete fickó, Buddy Bolden fejlesztette ki.

A nyersanyag a katonazenekarokból lett rezesbandák indulói, a fekete gyülekezetek egyházi énekei, az afrikai rabszolgák dobjai és panaszos bluesa, illetve az európai gyökerű tánczene, a hely New Orleans, az időpont pedig a XIX. és a XX. század fordulója.

musicadiction.it

Bolden, akit Charles Josephként anyakönyveztek, de Kingnek, azaz Királynak is hívtak, 1900 körül tűnt föl és alig hét évvel később, harmincesztendősen már el is tűnt egy elmegyógyintézet kapuja mögött. Alkoholizmusára visszavezetett, idő előtti agysorvadást diagnosztizáltak nála.

 

Előtte azonban volt ideje rögtönzéseket keverni a kor népszerű ragtime darabjaiba, rézfúvósokkal játszani bluest, nagybőgőre és gitárra bízni a ritmust, klarinét-harsona-kornet triót állítani a színpad elejére.

Csupa olyan újítás, ami nélkül nem lenne dzsessz. Híresen hangos, lendületes játéka olyanokat csábított el, mint egy másik király, King Oliver, és az utcagyereknek is tehetséges, végül mégis a trombita mellett kikötő Louis Armstrong.

Egy baj van csak: King Bolden után nem maradt semmilyen felvétel. Lehet, hogy készült, a zenésztársak visszaemlékezései alapján kétszer is beleegyezett, hogy fonográfhengerre rögzítsék a játékát, a hanghordozók azonban sosem kerültek elő. A fáma szerint Bolden nem akarta, hogy mások lekoppintsák a stílusát. Különben is, még időre volt szükség, hogy Amerikában elterjedjen a 78-as fordulatszámú hanglemez.

Ez a magyarázata, hogy a dzsesszlemezek csak 1916–17-ben jelentek meg – akkor viszont hónapok alatt elárasztották a piacot. Így nem is könnyű megmondani, melyik volt a legelső. Csak az biztos, hogy a feketék által főleg „saját” alapanyagból előállított új műfajból elsőként a fehérek jártak jól.

A kor népszerű komikusénekesei, Arthur Collins és Byron Harlan 1916. december 1-jén az Edison cégnél adták ki a That Funny Jas Band From Dixieland című nótát, amelyben vicces formában elmagyarázzák, mi is az a jas-zenekar. Elsőként ennek a címe utal a dél helyett északnyugatról érkező őrületre: a New Orleans-i zene Chicago érintésével került a lemezipar fővárosába, New Yorkba.

Az első nem csak névleg, de már műfajukban is dzsessznek tekinthető számokat az Original Dixieland Jass Band vette föl a Victor lemezcég stúdiójában, 1917. február 26-án. A Victoria 18255 jelzésű lemez májusban került a boltokba. A két oldalon a Dixieland ’Jass’ Band One Step és a Livery Stable Blues hallható – ha valakinek nincs meg otthon, ne keseredjen el, az interneten viszonylag könnyen beszerezhető!

Az ODJB is fehérekből állt, de a Collins–Harlan duóval ellentétben legalább olyanokból, akik New Orleansban együtt játszottak fekete zenészekkel. 1916 tavaszán toborozták őket, hogy Stein’s Dixie Jass Band néven Chicagóba utazzanak.

 A kornetistájuk az utolsó pillanatban lemondta a szereplést, így került a helyére a nem túl invenciózus, de kitartó és lelkes Nick LaRocca. Ennyit arról, hogy ő lenne a dzsessz atyja…

A zenészek számítása bejött, népszerűek lettek, szinte azonnal ráígértek a gázsijukra. Mivel a szerződés név szerint csak Johnny Steint, a dobos zenekarvezetőt kötötte, a főnököt faképnél hagyták, és LaRocca vezetésével önállósították magukat. Később klarinétost cseréltek egy másik, szintén Chicagóban játszó New Orleans-i társasággal, így 1917 elején a LaRocca, Tony Sbarbaro (dob), Edwin Edwards (harsona), Larry Shields (klarinét) Henry Ragas (zongora) összeállítású kvintettet invitálták New Yorkba, a manhattani Reisenweber kávéház színpadára.

Gyorsan hírük mehetett, mert a Columbia már január ban próbajátékra hívta őket. Ezt a felvételt azonban még nem adták ki, így jutott az „elsőség” a Victornak. A nagy sikert látva azután sorra jelentek meg a „jass”-, az év végére már „jazz”-lemezek. Áprilistól fekete muzsikusokkal is – közülük Wilbur Sweatman és az ő Jass Orchestrája volt az első fecske.

Dominick James „Nick” LaRocca nem lehetett könnyű pasas, utálta a konkurenciát. Tetszett neki, hogy az övék a kereskedelmi forgalomba került első dzsesszlemez dicsősége, és idegesítette, hogy New York hirtelen tele lett New Orleans-i bandákkal. Volt, akinek pénzt kínált, csak hogy menjen vissza Louisianába, másnak felvágta a dobjain a bőrt. (Talán még nem említettük a család szicíliai származását.)

A zenekar el is keresztelte Penge Joe-nak, és számot szentelt az esetnek Old Joe Blade címmel. A helyzetet tovább rontotta, hogy Edwardsot 1918-ban behívták katonának, Ragast a rá következő évben elragadta a spanyolnátha. Az új muzsikusokkal kipótolt zenekart LaRocca átvitte Londonba, ahol megint első lehetett.

Többek között V. György brit uralkodónak és a francia Pétain marsallnak játszottak. Komoly sikereket értek el, ami abból is látszik, hogy Southamptonban puskával a kézben a kikötőig kergette őket Lord Harrington, amiért egyikük elcsábította a lányát.

Az OJDB az 1920-as évek közepére kimúlt. LaRocca idegösszeomlást kapott, majd építési vállalkozó lett, Edwardsot a gazdasági válság idején egy újságosbódé eladójaként ismerték föl (és hívták vissza zenélni). Az 1930-as évek második felében volt még egy fellángolás: újra összeálltak, jó szerződéseket kaptak és felvettek pár lemezt. Nick LaRocca ekkortól kezdte azt mesélni, hogy az egész dzsesszt ő találta ki.

 Az 1950-es évekre ez annyira a meggyőződésévé vált, hogy dühödt sajtólevelezést folytatott az őt „lejárató” lapokkal. Azt írta, a történelemben Jézus Krisztus óta senkiről sem hazudtak annyit, mint róla – amit már a kortársak is költői túlzásnak tartottak. 1961-ben hunyt el, utolsó éveit megkeseredve töltötte.

A zenetörténészek egyetértenek abban, hogy Nick LaRocca és az ODJB jelentős szerepet játszott a dzsessz kereskedelmi alapokra állításában és elterjesztésében, ám stilárisan inkább csak másolták azt, amit New Orleansban Bolden fekete követőitől tanultak. Ma már senki sem vitatkozik azon, hogy a dzsessz „fekete” vagy „fehér” – játssza azt boldog-boldogtalan. Így van ezzel Nick La-Rocca 1939-ben született fia, Jimmy is, aki a mai napig vezet egy New Orleans-i stílusban muzsikáló formációt.

Az elnevezéssel nem sokat vacakolt. Original Dixieland Jazz Bandnek hívják őket.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.