A harmincéves gimnáziumi érettségi találkozónkat egyébként valójában a nagy, városi nyomda alatt, egy jó hírű belvárosi étteremben tartottuk. Kicsivel korábban érkeztem, mint kellett volna, az utca túloldalán dohányoztam, akkor még megvolt ez a szokásom, aztán amikor már majdnem mindenki megérkezett,
és engem mégsem vettek észre, lassan odasomfordáltam a főbejárathoz.
Átvágtam az úton. Szombat délután az Alföld legszélén, a többi ember pihen, nem volt forgalom.
A túloldalon is dohányoztak. Behúzódtak a főbejárat mellé, részben azért, mert ott volt a kijelölt hely, részben viszont azért, mert árnyékos volt a hatalmas sarok, és hosszabban ők sem bírták már az egyenes napsütést. Lányok voltak, meglett asszonyok, akikben azért rá lehetett ismerni a régi, gimnáziumi lányokra, engem pedig azért nem vettek észre – én legalábbis így magyaráztam magamnak a dolgot –, mert teljes mértékben egymással voltak elfoglalva. Folyamatos volt a beszéd. Olyan volt a közös hang, mint az erdő suhogása, vagy egy korai, elképzelt autóverseny a Földközi-tenger északi partjain, ez jutott az eszembe.
Megdicsértem a küllemüket, úgy gondolom, ez lehetett az elvárás. Örültek, nevettek, kicsúfoltak. De azért elhitték.
Úgy volt minden, mint régen, azt kell mondanom. Volt közöttük egy picike nő, akit régen nagyon szerettem. Tőle kaptam az első tanítási héten a becenevemet, azóta is azt viselem, és ez már önmagában is elég ok a tartós szeretetre. Egyébként pedig olyan volt a teste, aminek egyáltalán nem lehetett ellenállni. Úgy értem: nekem soha nem tetszett az a test. Pontosan úgy nézett ki, mint egy picike Michelin-bábu: vízszintesen elhelyezett, különböző méretű gumibelsőkből rakta össze a Teremtő vagy a törzsfejlődés egy váratlanul derűs pillanatában, aztán rárakott a bodyra egy különösképpen vidám arcot – örüljetek, emberek, örüljetek!
Én magam akkoriban korántsem örültem mindig. Voltak hosszabb-rövidebb fennakadásaim a megajánlott örömben. De ha ránéztem a Michelin-lányra, mindig az jutott róla az eszembe, hogy nyugodtan eltekinthetek a saját hányattatásaimtól: az okok az örömre mindig számosabbak. A társaság legszélén állt. Onnan nevetett, magyarázott, dobálta a puszikákat. Ő volt a központ.
Nagyjából úgy nézett ki a nő, mint régen: változékony hengerek egy talán nem is létező oszlopon. Teste világosan felidézte régi önmagát, de a rózsaszín gumibelsők kicsit talán már eresztették a levegőt, lassan egymásra torlódtak, és én óhatatlanul arra gondoltam, hogy közöttük, a zárt és befülledt gyűrődéseikben, csendesen erjed már a hintőpor, az olcsó parfüm vagy a teszkós testápoló.
Szégyelltem magam, hogy ez jut róla az eszembe. De mások meg rólam gondolhatták éppen ugyanezt.
Szegénynek tűnt a Michelin-bábu. Fontosnak érezte magát, szerette a munkáját, de láthatóan nem fizették meg. Beszélgetnem kellett vele. Azt mondta, hogy ő, foglalkozására nézve, jelenleg pártfogó felügyelő. Egész életében a közigazgatásban dolgozott, aztán a gondoskodó és szociális munka belevezette őt a legnagyobb sűrűségbe, és amikor a vidéken élő nagyon szegények között, nem olyan nagyon régen, hirtelen húsz százalékkal megugrott a bűnözés, helyet keresett magának a büntetések végrehajtásában. Segítenie kell, ezt érezte. Felkészíti az elítéltet a fogva tartásra. Igény esetén látogatja, levelei által közben is vele van. A szabadulás előtt pedig elirányítja a szabad világ felé. Segíti, kérdezi, véle jár, nem hagyja visszaesni. Nehéz munka, de nagyon szép. Szinte egyáltalán nem fizetik meg, talán sejtik, hogy ingyen is megcsinálná. Nevetett a ráncos arcocska, olyan volt, mint egy állott, de még illatos narancs. Ez a munka értelmessé teszi az életemet – tette hozzá. És ez nekem épp elég.
Háromszor házasodott. Háromszor elvált. Azóta csak élettársak, azok is egyre ritkábban, már nem kell mindig a paphoz rohanni, az utolsó férfi ráhagyta a házat, jut is, marad is,
korrekt volt az úriember. Abban a házban lakik most, a második házasságából született tinédzser fiával. Fizetés plusz gyermektartás: nekik szűken épp elég. A gyerek elindul az iskolába, az anyja pedig felpattan a távolsági buszra, mert autóra és benzinpénzre persze nem telik a hivatalnak, és naphosszat járja a kuncsaftjait – ő úgy mondja: betegeit – a környező falvakban. Eddig vidámabb volt az életük, mert a Michelin-bábu anyja is náluk élt. Aztán meghalt a vidám nagymami, az anya és a fia egyedül maradtak. Az élet néha kemény. Vagy csak te vagy kripli. Már megint nevet saját történetén a nő.
Vékonyka cigarettákat szív – egészségtelen csempészáru lehet, valahonnan észak-kelet felől, ezt szokta meg, ezt szerette, hiába kínáltam az enyémmel –, és valójában nem a munkájáról beszél, nem is az őt óhatatlanul körülvevő, szomorú férfiakról, hanem a legbelső családról, amiben már nagymami sincs, ami már csak belőle áll meg a siheder fiából, és úgy éreztem, arról a fiúról akar valamit elmondani. Mindenkinek elmondta már ezt a történetet. Nem oldódott a trauma, a Michelin-bábu nem találta meg a saját pártfogóját. Hátha, gondolhatta. Hátha most bejön. Új cigarettára gyújtott, nekilátott.
Amikor az apám meghalt, és anyám hozzánk költözött, eladta a régi házunkat, a pénzt pedig eltette az unokája iskoláztatására. Vidám, hangos nő volt, soha nem volt útban, mindig nevetett. Olyasféle nagymama volt, aki együtt nő a gyerekkel. Altatta, etette, meséket olvasott neki, játszott vele, óvodába vitte, meleg ebéddel várta iskola után,
megmutatta neki, hogyan kell bánni az alkohollal,
és aztán amikor a fiam mindennek ellenére mégiscsak elunta őt, az anyám nem sértődött meg. Méltósággal viselte. Türelemmel. Egy ideig túl közel vannak, mondta egy este az öregasszony, aztán meg már mindig messze. A fiam harmadikos volt, amikor meghalt az anyám. Tavasz volt, napsütéses és szeles idő, szomorúak voltunk a gyerekkel, de úgy éreztük, rend van a világban. Hatalmas és derűs a számunkra átláthatatlan szisztéma, mindent átölel.
A temetés után néhány héttel lekéstem a Dombiratosról induló buszt. Autóval bevittek Elekre, a telefonhívás Kétegyháza felé menet, az indulás után ért el. A fiam volt. Olyan fáradt és izgatott volt a hangja, hogy látni véltem az arcát. Az ágyában fekszik,
nyakáig ér a kedvenc takarója, olvas, zenét hallgat, tévét néz, számolatlan még a hátralévő ideje, évek krőzusa. És most retteg.
Olyan iszonyatos félelem sugárzott a hangjából, mintha egy hosszú horrorfilmben eljutott volna a várva várt legborzasztóbbhoz. Felizgatta a látható és kézzel fogható jelenség, az fárasztotta el. Anya, mondta a fiam. A mama itt áll az ágyam mellett. Téged keres.
Agyonhasznált Ikarus volt, régi dohányfüstök áradtak a műbőr ülésekből. Amikor nagy nehezen beértek a városba, ő taxival rohant haza. A fia már aludt. Nem ébresztette fel. Másnap együtt reggeliztek. Próbálta szóba hozni a telefonhívást, de a gyerek semmire sem emlékezett.
Mert talán nem is volt mire. Ez lett a válaszom. A Michelin-bábu nem fogadta el.
