Két év múlva már mindketten házasok voltak. Márta Endréje egyáltalán nem tűnt se vadnak, se büdösnek. Sokkal inkább nagydarab, széles mellkasú, vaskos lábú parasztgyereknek, akinek a nemtörődömsége később fokozatosan tohonyasággá alakult, ám az kétségtelen, hogy ha feldühítették, szinte szikrákat vetett a sötétbarna szeme. Némi romantikával ezeket a szikrákat még össze lehetett téveszteni a csillagos égbolt ragyogásával, de negyven év felett a romantika is megőszül, pocakot és tokát ereszt, és vaksin pislog maga elé.
Amikor visszaköltöztek Márta szülővárosába, Endre a kardiológiára került, és hiába követett el mindent az évek során, nem lépett tovább sem főorvosi, sem osztályvezetői posztra, pedig úgy mesélték, hogy a munkahelyén eleinte még képes volt kiereszteni a hangját, nem úgy, mint otthon. Végül nem sokkal a hatvanötödik születésnapja előtt, mintha csak hirtelen ötletet valósítana meg, összeesett az utcán, és kórházba szállítás közben meghalt. Akik utoljára látták a ravatalon, mind megerősíthették, hogy kifogástalanul festett.
Mint ahogy egész életében, akkor sem volt rajta egyetlen folt sem. Makulátlan megjelenését főként Mártának köszönhette, az örökös mosásnak és tisztításnak, ám a nagy buzgalomban Endrét kicsit túlmosta, túlhipózta, és nem is maradt más abból az elhízott emberből, csak ez a fényes tündöklés, ez a testetlen öblítőillat.
Éva látszólag rosszabbul járt. Tibor szabónak tanult, és esze ágában sem volt más szakmát választani. Éváék is hazaköltöztek, Tibor simulékonyságánál és finom modoránál csak a tehetsége volt emlékezetesebb. Sokan mesélik ma is úgy, hogy az ő révén szökött be két rövid évtizedre a határ menti városkába a nyugati divat, a folyóiratokban látott elegancia. Nem csoda, hogy végül a német alapanyagokból és kizárólag importra dolgozó Mondiala tervezőszekcióján kötött ki, és csak a diploma hiányán múlott, hogy nem léphetett még feljebb.
Az úri szabó, ahogy a háta mögött hívták az irigyei, amúgy nem volt híve a dámáskodásnak, a piperkőc kiöltözésnek, így a munkasikereit némi eltartással fogadta, talán kissé még szégyellte is magát, miközben tudta: nem tehet mást, hiszen ehhez ért. Csak otthon, a négy fal között, illetve a kirándulásokon, ahová már nem követték a divatra éhes szemek, engedte el magát, és kinyúlt tréningekben, színehagyott trikókban mutatkozott. Évát viszont úgy szerette, ahogy a szívéből kitelt, észben tartott mindent, születés- és névnapokat, nőnapot és anyák napját, házassági évfordulót. A halála is egy virágcsokorhoz kötötte, épp azok között válogatott, amikor a kereszteződésből érkező autó felszaladt a járdára, és elcsapta a standdal együtt. Zárt koporsós temetés volt, nem csupán a sérülései miatt, hanem mert Évának nem volt szíve ráadni az öltönyt, inkább a kedvenc melegítőjében fektették a koporsóba, amiről a temetkezési vállalat emberei a titoktartás ellenére még hónapokkal később is szörnyülködve beszéltek.
A temetőben találkoztak újra. Márta a már három éve halott Endréhez, Éva a frissen elhunyt Tiborhoz vitt virágot. Csodálkozva állapították meg, hogy milyen közel fekszik egymáshoz a két sír, és a felismerést követően elválaszthatatlanok lettek. Együtt mentek bevásárolni, ügyet intézni, kutyát sétáltatni – hiszen mindketten ezzel próbálták feledtetni a társ hiányát –, mint ahogy színházba és néhanap a strandra is. A hosszú beszélgetések nem csupán az eltelt negyvenvalahány év történéseit foglalták össze, de egyre inkább összekovácsolták őket. Nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy Márta az Éva receptjei szerint főzzön, Éva pedig Márta praktikáit kihasználva üldözze a legmakacsabb foltokat. Néha már szigorúan szóltak egymásra, ha a másik nem azt az étolajat tette a kosarába, amit előre megbeszéltek, ha nem egymást erősítve szidták vagy dicsérték az előadást. Egyetlen különbség azonban így is megmaradt: Márta fia, István nem sokkal apja halála után elvált, és visszatért agglegényi életéhez, ám Éva fia, Zoltán kitartott a házasságában.
Nem túl sápadt a fiad, kérdezgette eleinte tapintatosan Márta, valahányszor Zoltán hazalátogatott. Mintha beesett volna az arca, főz rá egyáltalán az az asszony, feszegette tovább, és Évának mindannyiszor igazat kellett adnia neki. Zoltán valóban egyre rosszabbul festett, bár azt vehemensen tagadta, hogy a feleségének mindehhez köze lenne, aki egy idő után (talán épp a kellemetlen kérdések miatt) már nem tartott vele a látogatások idején.
Ha boldogtalan vagy, nekem megmondhatod, ült le mellé egy ilyen alkalommal Éva, mert Márta szerint jobb az ilyesmiket nyíltan kibeszélni. Zoltán tehetetlenül hallgatott. Ha össze tudta volna szedni a bátorságát, akkor inkább azt mondta volna, hogy Éva többé ne engedje be a házba Mártát, és ő se menjen oda többé. De ilyet nem kérhetett, hiszen Márta volt az anyja egyetlen támasza, főként neki köszönhették, hogy a bánat és a gyász nem roppantotta össze Évát az özvegységben, mint ahogy Márta is láthatóan kivirult a barátnője mellett.
Végül, hogy Zoltán ne érezze magát otthon annyira egyedül, Istvánt is bevetették. A két fiú együtt ment sörözni, és egyre többször fordult elő, hogy Zoltán imbolyogva jött haza és ruhástul dőlt az ágyra. Valamit nagyon el akar felejteni, mondta Márta, bár később Éva azon erősködött, hogy ezt a lényeglátó mondatot ő fogalmazta meg elsőként. Nem lehetett tovább húzni. Zoltán még abban az évben beadta a válókeresetet, és végre beletemetkezhetett az akkor már valóban boldogtalan életébe.
Most már csak ülnek egymás mellett a főtéri park padjain, szinte mozdulatlanul, mintha a városka bronzba öntött nevezetességei lennének. Éva már néha úgy emlékszik, hogy Tibor talán nem is szerette őt annyira odaadóan, mert jobban imádta a keze alól kikerülő ruhákat, mint ahogy Márta is előszeretettel idézi fel azokat a pillanatokat, amikor Endre virágcsokorral állított be, és a leendő kinevezéséről beszélt. Ülnek egymás mellett ugyanolyan színű ruhában, akár a süldő lányok, és nincsenek titkaik. Márta néha megszorítja Éva kezét, Éva néha megöleli Mártát. De legtöbbször már csak hallgatnak. Összeszorított szájjal a közös bánatban. Hiszen egyikőjük sem tudna beszélni arról, hogy milyen engesztelhetetlenül és mennyire visszavonhatatlanul gyűlölik egymást.
