– Ezek provokatív tárgyak, hiszen a látogató megszokta, hogy szép és autentikus dolgokat lát a tárlókban. Így már első pillantásra felmerülnek benne a kérdések: mit keresnek itt, miért fontosak, miért akarjuk neki ezeket megmutatni, hiszen bármikor vehet hasonlókat a legközelebbi boltban – magyarázza Szeljak György muzeológus. Mindez persze nem forradalmi a néprajzi muzeológiában, az új irányzatok, mint például a kortárs régészet, már rég a periféria felé fordult: például a hulladékból próbálják rekonstruálni, mintha csak egy krimiben nyomoznának, a mai ember életvitelét, életstílusát. Hasonló gyűjtés és osztályozás folyt az Egyesült Államok és Mexikó határán, a Sonora-sivatagban, amelyen sok bevándorló kel át, és számos dolgot hagy maga után.
A hasonló akciók nemcsak a laikusokat, de a muzeológusokat is megosztják. Kell-e dokumentálni, s ha igen, akkor hogyan a hasonló jelenségeket? Milyen szempontok alapján gyűjthetők a kortárs tárgyak és hogyan értelmezhetők általuk a globális jelenségek?
A nemzetközi gyűjteményekre szakosodott Szeljak és csapata nem most kezdett el foglalkozni a bevándorlókkal. 2011-ben indult el egy kutatás, amely a hozzánk legálisan érkező külföldiek, majd letelepedők (köztük törökök, távol-keletiek, latin-amerikaiak, arabok) életvitelét vizsgálta. Akkoriban már világos volt a célkitűzés: nemcsak a hagyományos népi kultúra tárgyait kell gyűjteni, hanem azokat is, amelyek pontosan leírják a társadalmi változásokat, folyamatokat, mint mondjuk a globalizációt. A bevándorló közösségek tárgyai egyszerre beszéltek az idegen kultúráról és a magyarországi integráció fokáról, milyenségéről, a két kultúra találkozásáról. Arról, amivel a budapesti nap mint nap szembesül: hogyan lesz például a hagyományos ázsiai ételből kínai–magyar gyorskaja. Szeljakék mindezzel azt a kínálkozó lehetőséget használták ki, ami korábban elképzelhetetlen volt: nem kellett elutazniuk a világ másik végére, hogy megismerjék az ottani kultúrát és annak tárgyait, hiszen azoknak egy része „eljött” a Nagykörútra. A három és fél évig tartó elmélyült kutatás eredményeit tanulmánykötetben foglalták össze, a bevándorlókkal készült interjúkból (és fontosabb tárgyaikból) pedig szintén könyvet szerkesztettek.
Éppen hogy befejeződött a kutatás, amikor az ország határait elérte a menekültválság. Ekkor merült fel bennük a gondolat, hogy folytatni kellene a kutatást: valamilyen gyors és egyszerű projekt keretében dokumentálni az épp zajló eseményeket, hiszen ez is a múzeum feladatai közé tartozik. Végül öten utaztak le a határ mellé tavaly szeptemberben, hogy Röszke és Ásotthalom térségében egy nap alatt gyűjtsék be azt a százötven-kétszáz tárgyat, amely végül a Szigeten rendezett kiállítás alapját is jelentette – teszi hozzá Kerék Eszter, a kutatócsoport fotósa.
Persze mindez csak így leírva tűnik egyszerűnek. – Ilyen típusú tárgykutatás még nem volt Magyarországon, bár külföldi példákból némiképp lehetett tájékozódni, így is számos kihívással kellett szembenéznünk – eleveníti fel a történteket Szeljak. Például azzal, hogy a gyűjtés egészen más módszertant igényelt, mint a korábbi kutatás, amelyet a hosszan tartó megismerés és elmélyült terepmunka jellemzett, hiszen itt egy gyorsan lejátszódó eseményt kellett dokumentálni. Másrészt pedig több tízezer hátrahagyott tárgyból (ha úgy tetszik: szemétből) kellett kiválasztani a jellemzőket, fontosakat, és mindezt lehetőleg hideg fejjel.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Egy hátizsák tartalmából kiderült, hogy ott egy egész család öltözött át. Az eldobott mobilkártyákból kirajzolódott a megtett útvonal, a gyerekjátékokból és hátrahagyott egészségügyi termékekből pedig az, hogy nem újkori „barbárok” érték el a határt, hanem olyan emberek, akiknek éppúgy fontos a család épsége és a saját testük higiéniája, mint nekünk, nyugatiaknak, befogadóknak. Ugyanakkor beszélnek a folytonos kiszolgáltatottságról, a fáradtságról és bizonytalanságról is – magyarázza Vörös Gabriella muzeológus.
– Nincs olyan, hogy migránstárgy – hívja fel a figyelmet a gyűjtés egyik legfontosabb következtetésére Wilhelm Gábor régész. – Keverednek itt az otthonról hozott személyes dolgok a segélyszervezetektől kapott holmikkal meg azokkal, amiket útközben vásároltak. Vagyis a képzelt hátizsák tartalma folyton változott, így ez a gyűjtés csupán metszetet ad: akkor és ott épp mi volt náluk. Mi jellemezte leginkább őket.
De nem is annyira a tárgy milyensége a fontos, hanem az a személyesség, amely az út során, a menekültlét mindenféle helyzetében rárakódott. Mert igen sokat elárulnak róluk a sajtóban megjelent történetek, talán még többet a képek, de a legtöbb drámaiság mégiscsak a tárgyakban sűrűsödik, például a teljesen lejárt talpú cipőben vagy az eltört gyerekjátékban. De ugyanúgy megjelenhet a személytelenben is, az üres pillepalackban vagy energiaitalos dobozban, amilyet minden hazai kuka mellett láthatunk.
– Oda-vissza játékra hívnak. Egyrészt megengedik, hogy a kívülálló pozíciójából szemléljük őket, másrészt pedig behúznak, így segítve a helyzet átélését – magyarázza Wilhelm. A nem egyedi tárgyak sajátossága, hogy könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a tárgy birtoklóinak helyébe, hiszen ezek akár a mi holmijaink is lehetnének. Ezek az úgynevezett nyitott tárgyak fontos lépcsőfokai a megértésnek és az empátiának, ezért a múzeumpedagógiai foglalkozások fontos kellékei lehetnének. Már azért is, mert általános emberi tapasztalatokat jelenítenek meg: az otthon elvesztését, a bizonytalanságot, a túlélést.
Mint a szakemberek többször is hangsúlyozták: a gyűjtéssel nem törekedtek semmiféle politikai üzenetre, sőt, minél messzebb akarták tartani magukat is, és a tárgyakat is az aktuálpolitikai értelmezéstől. Ha van is ilyen, az legfeljebb a befogadóban fogalmazódhat meg, az ő céljuk nem volt más, mint hogy saját szakmai meggyőződésük szerint a gondolkodás, az átélhetőség, a megszemélyesítés felé tereljenek egy olyan problémát, amelyről jól láthatóan egyre nehezebb volt beszélni az észérvek mentén.
S hogy mi lesz a sorsa a gyűjteménynek? Új kiállítást egyelőre nem terveznek, bár az augusztusi tárlatot nagyon jól fogadták a Sziget látogatói. Valószínűbb, hogy egy-két darabot beépítenek majd néhány nagyobb tárlatba. Vagy önálló életre kelnek: a női muszlim kendő saját jogán lehetett a hónap műtárgya novemberben. A fekete-szürke mintás kendő a több kilométer hosszan felhúzott határzár szúrós pengéin akadt fenn, és erősen megrongálódott. Használója ebben az esetben is ismeretlen maradt, a tárgy leletként egyelőre annyit árul el, hogy a drótakadály leküzdése közben hagyták el.
A szakmai viták még nem döntötték el, hogy mi legyen a hasonlóképpen begyűjtött tárgyak múzeumi státusza. „Ér-e” annyit, mint egy míves szekszárdi szőlőprésorom vagy egy sárközi bogláros leánypárta. Netán az esemény (menekültválság) elmúltával a jelentősége is csökken, és így a múlt egyik furcsa rekvizituma marad. Talán csak az biztos, hogy nehéz, nagyon nehéz érzelmek nélkül tekinteni rá.
